Az ember társas lény. Kezdetben magányos, mármint párkapcsolat szempontjából, de aztán ahogy felnő, feléled benne az igény egy Társra. Eleinte persze inkább csak a kíváncsiság hajtja (meg esetleg, hogy "X. már együtt jár Y-nal, tök ciki, hogy nekem még nincs senkim"), de idővel egyre komolyabbá válik az igény, és valóban társra vágyik. Több-kevesebb próbálkozás után aztán megérik az érzés: "Ő az!" És ha ez az érzés a másikban is kialakul, akkor joggal jelenthetjük ki: megtaláltunk a társunkat. Aki mellettük lesz jóban-rosszban. Akivel együtt küzdünk majd a közös célokért. Házasság*. Autó. Lakás, jobb esetben ház. Család. Így szép lassan Én-ből és Te-ből Mi lesz.
A célok pedig lassan mérföldkövek lesznek. Eljön az esküvő, így a család és a barátok után az állam is elismeri, hogy az Én-ből és Te-ből lett Mi-t. Együtt menetelünk a jóban. Meglesz az autó. Kerekedik egy lakás, jobb esetben ház. Megszületnek a gyerekek, így aztán lesz egy még nagyobb Mi: a család.
Újabb és újabb mérföldkövek, újabb és újabb feladatok, egyre több felelősség, egyre több teher. Egyre több gond, egyre több idegeskedés, ezzel együtt egyre több Én. Ezzel fordított arányban egyre kevesebb Mi.
Újabb és újabb mérföldkövek, újabb és újabb feladatok, egyre több felelősség, egyre több teher. Egyre több gond, egyre több idegeskedés, ezzel együtt egyre több Én. Ezzel fordított arányban egyre kevesebb Mi.
Hol van ilyenkor a jóban-rosszban? A holtomiglan-holtodiglanról már nem is beszélek. Az már régóta nincs. Manapság nem divat. Mondjuk, soha nem is volt az, de létezett. Hogy jobb volt-e úgy? Nem tudom. Kevés vagyok én ennek eldöntéséhez. De létezett, és emiatt sokkal inkább létezett a jóban-rosszban is. Mert amikor rosszra fordultak a dolgok, akkor is megmaradt a Mi, és együtt dolgoztak érte. Rosszban. Többnyire - mert azért kivételek mindig voltak.
De manapság már nem létezik. Pardon: manapság ritka. Egyre ritkább. Sokkal egyszerűbb eldobni. Bármit. A világ most erről szól. Fogyasztói társadalomban élünk. Szinte minden árucikk lett. Ezt sugallják nekünk a reklámok. Elromlott? Dobd el, vegyél újat! Meguntad? Dobd el, vegyél újat! (Sőt, valójában nincs is rá szükséged, de kell neked. De ez már egy másik történet.)
Tönkrement a házasságod? Válj el, kezdj új életet!
Tudom, azért vannak esetek, amikor ez a legjobb megoldás - ez az egyetlen megoldás. És nyilvánvalóan mindenkinek magának kell eldönteni, hogy számára ez a megoldás. De azt látom, hogy a legtöbben nem is nagyon veszik a fáradtságot, hogy küzdjenek a rosszban. Hogy aztán újra élhessenek a jóban. Együtt. Hogy újra legyen Mi.
Tudom, azért vannak esetek, amikor ez a legjobb megoldás - ez az egyetlen megoldás. És nyilvánvalóan mindenkinek magának kell eldönteni, hogy számára ez a megoldás. De azt látom, hogy a legtöbben nem is nagyon veszik a fáradtságot, hogy küzdjenek a rosszban. Hogy aztán újra élhessenek a jóban. Együtt. Hogy újra legyen Mi.
Mennyivel egyszerűbb is ez. Eldobni mindent. Eldobni a Mi-t, hogy aztán újra csak Én és Te legyen. De az is csak addig, amíg a jogi procedúra le nem zajlik. Mert gyakran akkor már Te sincs. Csak az Én.
Én, Én, ÉN!
(Erről jut eszembe: Hol van a Mi, ha nincs pl. közös kassza? Hogy lehet Mi, ha van az Én pénzem, meg a Te pénzed? Számomra ez felfoghatatlan.)
Én, Én, ÉN!
(Erről jut eszembe: Hol van a Mi, ha nincs pl. közös kassza? Hogy lehet Mi, ha van az Én pénzem, meg a Te pénzed? Számomra ez felfoghatatlan.)
Ilyenkor vajon hol van a Mi? Felmerül a kérdés: volt-e valaha? Volt, persze. Volt? Talán. Amikor heves érzelmektől túlfűtötten belevágtunk. A házasságba. A lakásvásárlásba, építkezésbe. A családalapításba. De - úgy tűnik -, leginkább csak addig van Mi, ameddig jól mennek a dolgok. Jóban. De rosszban... Legtöbbször akkor már elvész. Sokszor már előtte is, de a rosszban szinte biztosan.
Bizonyos nézet szerint egész életünkben egyedül vagyunk. Egyedül születünk, egyedül éljük meg a boldogságot, egyedül szenvedünk a bánattól, s végül egyedül hagyjuk el a porhüvelyünket. Ha így nézzük, létezik-e Mi? Úgy tűnik, nem létezik. De mégis csak léteznie kell, hiszen azzal bizonyos Ő-vel egységbe kovácsolódva küzdünk a közös célokért. Vagy akkor ez micsoda? Valójában mi is az a Mi? Az, aminek elképzeljük, amiről álmodunk? Nagyon úgy néz ki: sajnos nem az. Legalábbis akkor, ha elfogadjuk a tényt: egész életünkben egyedül vagyunk.
Elfogadjuk?
Én nem. Mert, ha elfogadnám, nem hihetnék a Mi-ben.
Márpedig én hiszek.
Másképp nincs értelme.
___
* Írásomban a házasságot állítottam a középpontba, mint a legkézzelfoghatóbb példát, hiszen legtöbbünk életében ez a legkomolyabb, és sokszor a leghosszabb kapcsolat is, de nyugodtan lehet általánosítani. :-)
Elfogadjuk?
Én nem. Mert, ha elfogadnám, nem hihetnék a Mi-ben.
Márpedig én hiszek.
Másképp nincs értelme.
___
* Írásomban a házasságot állítottam a középpontba, mint a legkézzelfoghatóbb példát, hiszen legtöbbünk életében ez a legkomolyabb, és sokszor a leghosszabb kapcsolat is, de nyugodtan lehet általánosítani. :-)
