Lukács Miklós alkotói oldala: október 2014 Google+

2014. október 13., hétfő

Utolsó sugarak

Óh jer, mit adjak? - Meglopom 
Az őszi nap utolsó sugarát 
S befonom szép szőke hajadba,
Öreg szivemnek búcsúja gyanánt.
Réthy László


A vers teljes terjedelmében itt olvasható.

2014. október 12., vasárnap

Halacska

Ma sétára indultam egyik kedvenc kecskeméti slow helyemre, a helyiek által csak "A domb"-ként emlegetett Benkó Zoltán Szabadidő Központba. A sétám során történt valami, ami ékes példája annak, hogy mennyire hajlamosak vagyunk elmenni a dolgok mellett, és, hogy a gyerekek mennyire másképp szemlélik még a világot, mint a felnőttek legtöbbje.
Az idő csodálatos volt. Szikrázóan sütött a nap, az égen csak néhány felhőpamacsot lökdösött ide-oda a kellemesen langyos szél, s a parkban beljebb már a város zaja által sem szétvert csend ölelt körül.
Tettem egy nagy kört a parkon belül, aztán a spirál aszfaltcsíkon felkaptattam a mesterségesen kialakított domb tetejére. Séta közben, szokásomhoz híven, igyekeztem nyitott szemmel járni, és lefotóztam jó néhány apró részletet, vagy épp a széles látványt fentről.
Tekintettel a gyönyörű időre, rajtam kívül még jó néhányan feljöttek a dombra, leültek a padokra, vagy álltak a korlát mellett, és nézték az alant elterülő várost. Én is néztem egy darabig, körbejártam, lefeküdtem a fűbe, és élveztem a nyugalmat, ami körülvett.
Néha az embereket figyeltem, van-e aki mást is csinál idefent a szemlélődésen kívül. Természetesen többen fotóztak  ki fényképezőgéppel, ki telefonnal. Ki is szúrtam egy négytagú családot, amint körbejárnak a dombtetőn. Apuka lassan lemaradozott, mert a telefonjával babrált egyfolytában, nem a családját vagy a látványt fotózta, hanem valamit olvasott, meg mintha írt is volna, bár ezt pontosan abból a távolságból nem tudtam biztosan megállapítani. Mindenesetre eszembe jutott, hogy oda kellene menni, és kiverni a kezéből, hogy ne azzal, hanem a gyerekeivel és a párjával foglalkozzon a csend és a nyugalom e kicsiny szigetén.
Kis idő múlva, amikor elindultam lefelé, az imént említett anyuka és a gyerekek leelőztek, mert én megint csak lassan bandukoltam, ahogy előtte is. Apuka eddigre már jócskán lemaradt. Anyuka az négyévesforma kisfiú kezét fogta, a hat év körüli kislány pedig előre-hátra, és néha körülöttük szaladgált. Mígnem egyszer csak megtorpant, és pár lépést visszasétált. Lemutatott a földre, és felkiáltott:
– Ez úgy néz ki, mint egy halacska!
Anyuka nagyon ügyet sem vetve rá, elsétált a kisfiúval mellette. Néhány pillanat múlva, a kislány utánuk eredt. Apuka, mit sem tudva erről az egészről, jócskán lemaradva a család többi része mögött, elhúzott mellettem, nem sokkal azelőtt, mielőtt az aszfaltos útnak ahhoz a pontjához értem, ahova a kislány korábban mutatott.
Lenéztem a földre, és széles mosolyra húzódott a szám. A földön, a kavicsos aszfalton egy kátrányfolt valóban egy majdnem tökéletes halacska formává nyúlott el az idők folyamán. Sőt, ha jobban megnézem, akkor nem is egy, hanem kettő halacska.
Elővettem a gépemet, és megörökítettem a két halacskát az utókor számára, majd még mindig mosolyogva folytattam sétámat lefelé a dombról.


Hogy ki milyen tanulságot von le a fenti kis történetből, döntse el maga.
Én, a sok gondolat közül, amik ennek a kis epizódnak a kapcsán megfordult a fejemben, csak három gondolatot említenék meg.
Egyrészt, hogy a mindennapi életünkbe annyira beszivárgott az online lét, hogy amikor a szeretteinkkel lehetnénk, akkor sem vagyunk minden alkalommal ott, csak fizikailag– ld. apuka viselkedését.
Másrészt, hogy mennyivel lassabb a gyerekek élete, noha nyilvánvalóan szinte állandóan sokkal jobban fel vannak pörögve, mennyire másképp szemlélik a világot, és mennyivel inkább észrevesznek apró részleteket, mint mi felnőttek.
Harmadrészt pedig, hogy sajnos nagyon rossz magyar mentalitás, hogy mindig mindennek a rossz oldalát vesszük észre, noha a körülöttünk lévő világ tele van apró – sokszor vicces, szórakoztató – kis csodával, csak észre kell vennünk ezeket.
Ehhez persze le kell(ene) lassulni kicsit...

2014. október 11., szombat

Stégen

Stégen

Ülök a stégen, s lógatom a lábam,
két hattyú úszik el boldogságos nászban,
napsugarak tükröződnek megvadult táncban,
csókod íze itt olvadozik még számban.

Pedig távol vagy tőlem, Kedves, nagyon,
mikor láthatlak, ölelhetlek újra vajon?
Lényedet lehunyt szemmel magam mellé csalom,
utánad rezeg bennem minden egyes atom.


Stég

A vers megtalálható a Poet.hu gyűjteményében itt.

2014. október 2., csütörtök

Egy augusztusi nap margójára

Naplemente anzix

A napfény megcsillan hajadon,
tenger tincs hullámzik nyakadon,
elállt a szavam, nem tagadom.
Néma a pillanat, kataton.

Egyszerre csend, és egyszerre zaj,
gyomromban vadult pillangó raj,
égen nap lehelt végső sóhaj,
szívemben csak egy édes óhaj.

Ölelni és csókolni téged,
míg csak eggyé nem leszek véled,
s lelkedben rakni puha fészket,
mert számomra te vagy a végzet.

Ajkad épp megpihen enyémen,
csókodat ízlelem ekképpen,
karodat ujjammal becézem,
s hagyom, a pillanat emésszen.

Kacajod felszáll a langy szélben,
füleimben visszhangzik mélyen,
arcod megfürdik arany fényben,
lelkem pihen: érzem, már révben.

A vers megtalálható a Poet.hu gyűjteményében itt.