Különös éjszaka volt - 7 év múlva

Lassan vége a  munkaidőmnek. Már éppen ideje. Ne érts félre, szeretem a munkámat, de ma egész nap nem működött a klíma az irodaházban, ahol a cégem helyet bérel, így délutánra már elviselhetetlenségig fokozódott a hőség. Már mindenki az órát nézegeti öt percenkén, hogy mikor szabadulhat ki a pokolból. No nem mintha kint jobb lenne a helyzet, csak mindenki menekülne már valahova. Ki haza a hűvös lakásba, ki egy plazába, ki a strandra, mindenki a saját kívánalma szerint.
   Végül letelik a munkaidő, én is szedem a sátorfámat, és elindulok haza. Illetve nem oda. Egy parkban beszéltük meg reggel a találkozót, de előtte még beugrom valahova.
   Kilépek az irodaházból, és még nyomasztóbbá válik a hőség. Annyival jobb itt kint a helyzet, hogy időnként mozog a levegő - ellentétben az irodával, ahol a sebtében felállított ventilátorok, csak az állott levegőt kavarták - azt a hamis illúziót keltve, hogy nincs olyan meleg. Gyalog megyek a parkba, mert nincs túl messze, és mivel gyalog járok dolgozni is. A lakás és az irodaépület nagyjából tíz perc kényelmes sétára van egymástól, így reggel munkába menet van egy kis időm átgondolni a napi feladatokat, munka után pedig van időm kiengedni a gőzt, mire hazaérek.
   Most nem a lakás felé veszem az irányt, hanem a közeli bevásárlóközpont felé, ami majdnem útba esik a park felé. Épp csak beugrom, nem időzök többet pár percnél, és folytatom az utam.
   A nap szikrázóan ragyog az égen, csupán egyetlen felhő árválkodik az égen, de láthatóan nem tud ellenállni a nap erejének, percről percre kisebbre zsugorodik. Mire kijövök az üzletből, már csak egy kis érményi helyet takar ki az égboltból. Igyekszem úgy haladni, hogy lehetőleg minél többet legyek árnyékban, és mivel a belváros tele van öreg, nagy fákkal, viszonylag könnyű dolgom van.
   Már nagyon várom, hogy odaérjek a parkba. Nem csak azért, mert ott, köszönhetően a tónak, a rengeteg fának és egyéb növényeknek vélhetően kicsit hűvösebb a klíma - talán ez is csak egy hamis illúzió -, hanem mert különleges alkalom a mai.
   Erről eszembe jut az este, amikor évekkel ezelőtt először találkoztunk. A vacsorára, aztán, hogy hazakísértem, és fel is mentem hozzá, végül pedig ott is maradtam éjszakára. Arra is tisztán emlékszem, hogy másnap reggel mennyi minden kavargott bennem kettőnkkel kapcsolatban. Nagyon klasszul alakult addig minden, annak ellenére, hogy nem hétköznapi lány. Vagy éppen ezért?
   Úgy hozta akkor az élet, hogy az első randink után pár napra el kellett utaznom, így volt kis időm átgondolni a helyzetet. Rengeteget gondolkodtam azon, meg tudnám-e szokni... Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy el tudnám-e fogadni, és együtt tudnék-e élni a másságával. Mert azért valljuk be, nem könnyű élet az övé, noha ő már láthatólag jól elboldogul így is ebben a zűrös világban.
   Szóval a kérdés az volt, én bele tudnék-e illeszkedni az ő életvitelébe, mindennapjaiba, mert egyértelmű, hogy főleg nekem kell hozzá alkalmazkodnom. Ezt pedig addigi életformámat nézve aligha tudtam elképzelni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy már az a tény, hogy addig az éjszakáig eljutottunk, illetve, hogy úgy jutottunk el odáig, ahogyan eljutottunk, már önmagában is egy kisebb csoda volt.
   Emlékeim között botorkálva közben a való életben odaérek a parkhoz. Lépkedek az ösvényen a megbeszélt találkahelyre, s menet közben egyre hangosabban hallatszik a gyerekzsivaj a parkban kialakított játszótérről. Nem véletlen, hiszen pont arra tartok.
   Ahogy közelebb jutok, a bokrok megritkulnak, és kitárul előttem a kis tisztás. A meleg ellenére a játszóéren nyüzsög az élet. Gyerekek a homokozóban, a mászókákon és a hintákon. Az egyik hintánál épp egy kis nézeteltérés alakul ki egy fiú és egy lány között, hogy ki is üljön fel a megüresedett hintára, de mindkettejük szülei igyekeznek elsimítani a súrlódást. A sok szülő, ahogy az lenni szokott, a padokon ülve beszélgetnek - egyik szemüket azért állandóan a csemetéjükön tartva.
   Ahogy körbepillantok, meglátom őt egy padon. Könnyű, virágos nyári ruha van rajta, fején ugyanaz a kalap, mint amiben megismertem. Egy fekete hajú anyuka ül mellette, és élénken beszélgetnek valamiről. A legjobb barátnője évek óta. Éppen odaszól egy aranyhajú kislánynak. Nem értem, mert messze vannak, de talán figyelmeztetés akar lenni, mert a kislány szalad, ám az intelem ellenére pár másodperc múlva megbotlik, és hasra vágódik. Az anyuka felugrik, és odaszalad a kislányhoz, akinek innen is jól láthatóan lefelé görbül a szája, de sírni még nem sír. Szerencsére nem ütötte meg magát nagyon.
   Karján a picivel a barátnő visszasétál a padhoz, és átadja. Ő az ölébe ülteti, aranyszőke hajuk összekeveredik, ahogy öleli, puszilgatja a kislányt. Közben beszél hozzá, láthatólag nyugtatgatja. Úgy tűnik, nem is vettek észre, így gondolok egyet, és visszahátrálok az ösvényen. A növények takarásában jobbról megkerülöm a játszóteret, és a hátuk mögött bukkanok elő újból.
   A barátnője észrevesz, de gyorsan a számhoz emelem a mutatóujjam, így titokban marad az érkezésem. Ám nem sokáig, mert mielőtt elérném a padot, a két aranyszőke zuhatag szétválik, és két tengerkék szem mered rám. Aztán a szemek kikerekednek, az ajkak mosolyra húzódnak, majd rögtön első ként kimondott szavainak egyike hagyja el őket:
   - Apa! - mondja és bal mutatóujjával rám bök.
   - Szia kicsim - mondom válaszul, és hozzájuk lépve megölelem, és homlokon csókolom. Aztán balra fordítom a fejem, és röpke csókot váltunk a kislány anyukájával.
   - Szia - mondom neki is.
   - Szia - feleli, és mosolyog. - Hallottam, hogy jössz - mondja, és efelől semmi kétségem.
   Megkerülöm a padot, leülök a bal oldalára.
   - Boldog hófordulót - mondom, és a kezébe adom a csokor virágot. A kezdetektől minden hónapban megemlékezünk az első találkozásunkról, és ezt a szokásunkat nem adnánk fel semmi pénzért.
   Talán kissé furcsának tűnhet, hogy virágot hozok neki, de még a kezdet kezdetén megbeszéltük, hogy noha a látványban nem tud gyönyörködni, a formában, és az illatban igen, ezért nem hagyjuk ki ezt az udvarlásból sem, és későbbi kapcsolatunkból sem.
   - Köszönöm, neked is! Az én ajándékom otthon vár a hűtőben.
   - Csak nem...? - kérdezem, és nem kell befejeznem, hisz mind ketten tudjuk, hogy mi az.
   - Csak de - feleli, és már fülig ér a szánk mindkettőnknek.
   Újabb csókot váltunk, majd lejjebb pillantva rabul ejt az iménti kék szempár, amelyekbe pillantva, mintha az anyjukét látnám viszont. És már mászik is át az ölembe.
   - Nem ütötted meg nagyon magad? - kérdezem tőle.
   - Nem - rázza meg a fejét, és az arany fürtök táncot lejtenek a fejecskéje körül, néhány tincs az orromat csiklandozza.
   - Építsünk homokvárat, vagy süssünk valamit?
   - Süssünk - derül fel az arca, és már kászálódik is lefelé az ölemből.
   - Hát, akkor mi mentünk is dolgozni - mondom, és oldalra fordulva ismét csókot váltunk.
   - Rendben - jön a válasz a szokásos mosoly kíséretében.
   Felállok, lenézek a két arany zuhatagra, és a két annyira hasonló szempárra, és jóleső érzés jár át.
   Aztán kéz a kézben elindulunk a homokozó felé.

Reggel

Reggel van. Korán. Nekem legalábbis.
   Általában nem szoktam ilyen korán felkelni, de mostanában rosszul alszom. Gyakran megébredek hajnalban, és már nem tudok visszaaludni. Ilyenkor igyekszem valamivel eltölteni az időt. Most épp azzal, hogy autóba pattantam, és kocsikáztam kicsit, míg végül kijöttem a városon kívülre, és leparkoltam.
   Így most itt állok az autónak támaszkodva, és a napfelkeltét nézem.
   Gyönyörű a látvány ahogy az egyelőre még narancsszínű korong előtűnik a láthatáron, és egyre feljebb kúszik. Az ég a kék és a narancs millió árnyalataiban pompázik. A felhők, mint aranyszőke göndör fürtök lógnak az égen, s néhány nyílegyenes kondenzcsík szikrázik a nap fénye által megvilágítva.
   Nincs nálam fényképezőgép. Nem ide készültem. De a látvány mindenképp megérne jó néhány fotót. Így most nem marad más, igyekszem az agyamban rögzíteni a képet.
   Csend van. Csak néha húz el egy-egy autó a közeli országúton, és valahol egy madár csicsereg. Körbenézek, de nem látom sehol.
   A fejemben nincs csönd. Millió gondolat kavarog benne. A közelmúlt emlékei keverednek a jelen pillanat látványával, és mindezt megfűszerezi a jövővel kapcsolatos kérdéseim, elképzeléseim.
   Hűvös van. Dér lepett el mindent. A fák és bokrok ágait. Az aljnövényzetet. Lenézek. A lábam körül nem fehérlenek a fűszálak. Letört a leheletvékony páncél, ahogyan rájuk léptem. A közeli bokron lógó bogyók viszont még sértetlenül ott a burok.
   Hűvös van. a hajnali köd még nem oszlott el. Ahogy körbenézek, mindenhol ott látom a tejszerű képződményt, ami elmaszatolja a látóhatárt.
   Hűvös van. De nem csak kívül, belül is. Összébb húzom a kabátom cipzárját, hogy útját álljam a ruhám alá belopódzó hidegnek. De a belül lévő hideget nem tudom kizárni.
   Ez az, ami egyedül nem illik az idilli képbe.
   A hiány.
   Hiányzol.
   Hiányzik minden, ami te vagy.
   Eszembe jut, hogy hányszor néztük végig, és fotóztuk a napfelkeltét az erkélyedről. Közben te, vagy ha csatlakoztam, akkor mindketten kávét iszogattunk.
   Beülök az autóba. Ráadom a gyújtást, sebességbe kapcsolok, és elindulok.
   Próbálok elmenekülni, itt hagyni a helyet, a gondolataimat, az érzéseket.
   De nem tudom.
   Nem tudok elmenekülni.
   Egy érzés mindenhova velem tart...
   Hiányzol.

Különös éjszaka volt - IV.

– Mit szólnál egy kis játékhoz? – kérdezte később az ágyban.
   Hogyan? Ja, hogy miként jutottunk az ágyba... Elmondom azt is.
   Miután körbejártam a lakást – ami a méreteiből adódóan nem nem egy órákig tartó tárlatvezetés keretében zajlott –, ugyebár letelepedtem mellé a kanapéra. A lakással kapcsolatban volt még pár kérdésem, de ezek legtöbbjére nem kaptam választ, mert rövid úton egymásba fojtottuk a szót – mondanom sem kell, hogy hosszan tartó csókokkal.
   Csókolózás közben aztán elindultak a kezek felfedezőútra, hol a ruhán kívül, hol pedig az a alatt. Hol ide, hol oda gördültünk összeölelkezve a kanapén. Hol én voltam felül, hol pedig ő.
   Azt pontosan már nem tudnám megmondani, hogy miként jutottunk el a kanapétól a hálóban terpeszkedő franciaágyig, de tény, ott feküdtünk egymás mellett a sötétben. És az is tény, hogy összebújva hevertünk, kissé aléltan az imént átélt gyönyörtől.
   – Benne vagyok – feleltem a kérdésére, de óvatosan azért rákérdeztem: – Mire gondoltál?
   A sötétben kitapogatta, majd kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és egy selyem sálat vett ki belőle, és felém nyújtotta.
   – Tedd fel!
   Elvettem a kendőt, és a szememet eltakarva a fejemre kötöttem. A szoba félhomálya hirtelen teljes sötétséggé változott a számomra. Abszolút nem láttam semmit, a világ megszűnt létezni a számomra. A látható világ legalábbis, mert a hangok, az illatok persze megmaradtak. Hallottam ahogy a levegő hol halkabban, hol hangosabban áramlik ki és be az orrunkon. Éreztem a bőrének, no és az iménti aktus csalhatatlan illatát.
   No és az érintés. Hamarosan meg is tapasztaltam, hogy milyen is az, ha nem látom az illetőt. Lágyan megérintette a mellkasom és lassan végigsimított rajta. Mondanom sem kell, összerezzentem, hiszen nem láttam a mozdulatot, így abszolút váratlanul ért.
   Szokatlan helyzet volt a számomra, hisz ilyesfajta játékban eddig nem volt részem. (Hányadik új helyzet is ez vele kapcsolatban?) Elsőre furcsa volt, de hamar ráéreztem, és kimondottan élveztem, hogy nem tudom, mikor hol ér hozzám, mire készül. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, nem vagyok perverz, de volt ebben valami izgató. Azt sem hiszem, hogy mostantól ez a kis plusz kell, hogy csúcsra jussak, ahhoz túlságosan vizuális típus vagyok, nekem élvezetet jelent, ha láthatom a partnerem aktus közben, vagy épp még az „előkészületek” közben.
   Nos, a továbbiakat nem mesélem el, mert az csak kettőnkre tartozik, de annyit elárulok, nagyon jól alakult az est további része. Nagyon kellemesen egymásra hangolódtunk, és hosszú ideig kényeztettük egymást, és felfedeztük egymás eladdig ismeretlen tájékait.

* * *

Ráadtam a kabátot, amit megköszönt.
   – Ideadnád a sétapálcámat? – kérdezte mosolyogva.
   – Persze – mondtam, elemeltem a fal mellől, és odanyújtottam neki.
   – Köszönöm – mondta.
   – Nincs mit – válaszoltam, és már nyitottam is az ajtót.
   Közben azon tűnődtem, hogy vajon lesz-e folytatás, vagy megmarad egy éjszakás kalandnak? És ez leginkább rajtam múlik. Mert eszembe jutott, hogy tényleg mennyire más, mint az összes többi nő, akikkel eddig ismerkedtem. Egyiküknek sem volt ilyen állandó útitársa, mint neki. Vajon meg tudnám szokni, és mindazt, ami még ezzel együtt jár?
   Mert akárhogy is vesszük, számomra furcsa – és tudom, még sokan vannak ezzel hasonlóképp. Hiszen a sétapálca – ahogyan ő nevezi – nagyon is feltűnő színű: fehér.

Vége(?)

Rekviem egy szerelemért

Szeretek valakit.
Várj...! Persze, hogy több mindenkit szeretek.
De úgy csak egyvalakit.
   Szerelemmel.
   Mióta ismerem, az első pillanattól kezdve különös vonzalmat érzek iránta. És az első pillanatot tényleg szó szerint kell érteni. Ahogy kiszállt az autóból, és jött felém... Nem tudtam megmagyarázni – és nem tudom megmagyarázni ma sem. Később elmondta, hogy Ő is hasonlóképp érzett.
   Az első pillanatban megfogott az eleganciája. Aztán a hangja – mindig élvezettel hallgattam, ahogyan beszélt hozzám. A kedvessége, a bája. És a szépsége. Ő nem tartotta magát annak, én annak láttam. No és a lelke szépsége, amelytől igazán megszépül egy nő.
   A legnőiesebb nő volt, akivel valaha is találkoztam. És éppen ezért büszkeséggel töltött el, hogy mellettem lépdel kézen fogva az utcán, vagy egy rendezvényen a derekát átölelve állunk a tömegben.
   Nem nagyon hitte el, hogy én így érzek, így gondolkodok Róla, pedig így van. Még akkor is, amikor ezt nem tudtam felé annyira kimutatni. Mindig is büszke voltam rá, hogy engem választott.
   Mindig ott volt bennem a motiváció, hogy adjak Neki. Figyelmet, szeretetet, törődést, ölelést, orgazmust, élményt... Bármit. A kezdetektől fogva feltétel nélkül tudtam szeretni, amit így még nem éltem még meg senkinél – és ettől először egy picit meg is ijedtem, mert ez új volt.
   Persze nem csak én adtam, hanem Ő is. Rengeteget kaptam Tőle. Figyelmet, szeretetet, törődést, ölelést, orgazmust, élményt... Mindent. De a legfőképp olyat, amit már rég nem kaptam. Egy szép, nyugodt párkapcsolat reményét.
   Mindig megvolt a szabadságunk egymás mellett. Sosem kényszerítettük a másikunkat magunk mellé, sosem próbáltuk trükkökkel magunkhoz láncolni.
   Úgy érzem, hogy mindig is Rá vártam. Számtalanszor eszembe jutott, hogy mennyire másképp alakul mindkettőnk élete, ha sokkal előbb találkozunk.
   De talán mégsem.
   Nem találkozhattunk előbb, mert nekünk akkor kellett találkozni, amikor találkoztunk. Ha sokkal előbb találkozunk, akkor biztosan elmegyünk egymás mellett, mert még nem jött el az idő.
   Mert akkor és ott volt feladatunk egymással.
   Hogy megváltoztassuk egymás életét. Először az övét gyorsan. Később az enyémet lassabban.
   Az eddigiekből talán úgy tűnik, hogy kicsit rózsaszín szemüvegen át látom Őt és a kapcsolatunkat. De ez koránt sincs így. Nagyon jól tudom, hogy mit nem csináltam jól, vagy épp Neki mit kellett volna másképp tenni egy adott pillanatban. Hogy bántottam-e meg? Előfordult. De sosem szánt szándékkal – ilyet sosem tennék. Hogy volt-e nehéz pillanat vagy szomorúság a kapcsolatunkban? Követtem-e, követtünk-e el hibát az idők folyamán? Persze. Melyik kapcsolatban ne történne ilyen?
   De mégis...
   Bennem mindvégig ott volt – és van még ma is – a bizonyosság. Este, amikor összegabalyodva elaludtunk, mindig átjárt az a bizonyos "hazaérkeztem" érzés. Ez az elalvás előtti, mindennaposnak mondható jelenet, ez a rövidke idő volt a nap fénypontja - ahogy nem egyszer mondtam is Neki.
   Ott van a rengeteg közös élmény, kirándulások, mozik, a hasonló ízlés a legtöbb dologban, a hasonló értékrend és világkép. Ez mind mind fontos. De a legfontosabb a szeretet. A szeretet pedig ott volt bennünk mindvégig, és ez átsegített a nehézségeken.
   Mostanáig.
   Mert most el kell engednem.
   És ez a legnehezebb.
   Miért? Hiszen, ha valakit igazán szeretünk, akkor a legjobbat szeretnénk Neki. Mindenben. Így ha úgy dönt, szeretne tőlünk távol lenni, akkor hagyni kell, hadd menjen, hiszen Neki úgy a legjobb, mi pedig a legjobbat szeretnénk Neki.
   De mégis nehéz.
   Mert ott van az az ezernyi szál, amiből az idők során egyre szorosabbra fonódott a kettőnket összekötő fonál. Minél hosszabb az idő, annál több a szál. Annál nehezebb elvágni.
   Most ez a feladat.
   Pedig, ahogyan mondani szokták, bármit megtennék, hogy ne így legyen. Nem önzésből, nem birtokolni vágyásból. Nem is azért, mert nem tudok nélküle élni. Tudok. Csak tudom, hogy mindennél jobban szeretnék Vele.
   De Ő most nem ezt akarja.
   Nehéz ez, hisz ott van az az ezer és ezer szál, és ott van a bizonyosság, de én most elengedem
   (Bízva abban, hogy egyszer még visszatalál hozzám. Én várni fogom.)
   Most ezt adhatom Neki.

Különös éjszaka volt - III.

A kapuban aztán nekem szegezte a kérdés:
   – Van kedved feljönni?
   Az étteremtől a lakásig vezető úton számtalan forgatókönyv lepergett a fejemben, melyek legtöbbje tartalmazta ezt a momentumot is.
   – Megmutatod a lemezgyűjteményed? – kérdeztem félig kitérően, félig viccesen. – Bár azt inkább nekem kellene – tettem hozzá.
   – Nem – mondta mosolyogva. – Gondoltam, megihatnánk egy italt, és közben beszélgethetnénk még.
   – Végül is még elég fiatal az idő, és volna kedvem egy italhoz, no meg főleg a beszélgetéshez – feleltem, és ő már nyitotta is a kaput.
   A lépcsőházban elég szegényes volt a világítás, egymást kézen fogva lépdeltünk felfelé. A félhomály láthatólag csak engem zavart, ő szemmel láthatóan semmitől sem zavartatva, otthonosan mozgott a számára ismerős közegben. Az egyik lépcsőfordulóban megálltam. Ő már fellépett a következő lépcsőfokra, így egy magasságba került a fejünk. Néztem az angyali arcát, és nagyon szerettem volna valamit kiolvasni a szeméből, de erre esélyem sem volt.
   – Igen? – kérdezte halkan, a szemöldökét felvonva.
   – Szeretnélek megcsókolni – feleltem.
   – Valóban? – kérdezte. – Hát nem is tudom... – hagyta félbe a mondatot, miközben hamiskás mosoly bujkált a szája sarkában.
   Nem válaszoltam. Némán álltunk a lépcsőn néhány másodpercig, aztán halkan annyit mondott:
   – Én is szeretném, ha megcsókolnál.
   A derekát átölelve magamhoz húztam, és megcsókoltam. Először csak az ajkaink ölelgették egymás, de hamarosan a nyelvek is szerepet kaptak a játékban. A csók eltartott pár percig, s mire végeztünk, a lépcsőházi világítás lekapcsolódott.
   – Hol a kapcsoló? – kérdeztem, miután szétváltunk.
   – Hagyd csak, úgyis mindjárt fent vagyunk.
   Megfogta a kezem, és határozott léptekkel vezetett tovább fel az bejárati ajtóig.
   A lakásba lépve ismét magamhoz húztam, és ismét eltelt néhány perc, mire elszakadtunk egymástól.
   Levetettünk a cipőinket, majd kézen fogva bevezetett a nappaliba. A szoba nem volt teljesen sötét, mert az utcáról a hatalmas ablakokon át bőven jutott az utcai világításból. Mindezek mellé felkapcsolt még egy hangulatvilágítást, így elegendő fény árasztotta el a szobát, hogy kicsit körbenézzek. Közben hellyel kínált, és megkérdezte, mit innék. Pillanatnyi gondolkodás után a kedvenc sörömet kértem, rögtön alternatív megoldáson is gondolkodva, nem igazán számítva arra, hogy pont lesz ilyen behűtve, ám legnagyobb meglepetésemre hamarosan a jellegzetes üveg ott gyöngyözött az ujjaim között. Szóvá is tettem meglepetésemet.
   – Nemrég volt itt nálam egy kis baráti összejövetel, abból maradt. Többnyire ezt a fajtát szoktam venni, mert ha ritkán iszom egy-egy üveggel, akkor ilyet szoktam.
   Még egy közös pont. Egyre csak sokasodnak.
   – Megengeded, hogy körülnézzek kicsit a lakásban? – kérdeztem, kockáztatva, hogy így elsőre kicsit túl tolakodó vagyok, és ezzel kicsit rontok az eddig amúgy nagyon jól alakuló estén.
   – Persze – mondta. – De nem bánod, hogy ha én leülök, és majd innen a kanapéról kalauzollak?
   – Dehogy – feleltem, és elindultam a rövid túrára.
   Kíváncsi voltam, lakása mennyire tükrözi a nem épp átlagos életvitelét. Kissé eklektikus, ámde összességében nagyon hangulatos kis lakást mondhatott magáénak.
   A nappali a konyha és az étkező egyetlen tágas térben volt összegyúrva. A konyha rendezett volt, de nem is számítottam tőle másra. A konyhát a szobától nem választotta el pult, ahogy az általában lenni szokott, viszont a konyha három fala végig be volt építve pulttal, és szekrényekkel. Minden konyhai berendezés, ami csak lehetséges, be volt építve a pultba és a szekrényekbe.
   A nappali is lazán volt berendezve, nem volt mindenféle bútorokkal telezsúfolva. Kanapé az egyik oldalon, vele szemben alacsony szekrénysor, a végén egy könyvespolc. A konyha melletti sarokban volt berendezve az étkező, egy asztal négy székkel. A szoba átellenes szegletében – sarokházról lévén szó – egy háromnegyed köríves kiszögellésben volt berendezve egy kis dolgozósarok. Elképzeltem, hogy napközben ott tevékenykedik egyedül.
   Miután nem volt az ellen sem ellenvetése, benéztem a hálószobába is. Az egyik falon a nappalihoz hasonlóan nagy ablak terebélyesedett, a szemben lévő falat teljes egészében egy gardróbszekrény foglalta el. A kettő között egy hatalmas franciaágy töltötte ki a tér nagy részét.
   Végül futólag benéztem a fürdőszobába is. Aztán végül leültem mellé a kanapéra, és belekortyoltam a sörömbe.

* * *

(Folyt. köv.)

A mai nap margójára

Örökkön...

Keresem arcod a tömegben,

keresem lépted a köveken.

Járom az utamat: egyedül, 

hiányod átjár: itt legbelül.

Magányosan ülök a padon.

Hiányzik valami nagyon.

Arcod előtűnik a fényben, 

délibáb az ősz hűs ködében. 

A párna üres itt mellettem,

magányom szétterül felettem.

Múltba révedve fekszem ébren, 

a Hold csak a társam az éjben. 

Hallom hangod, a fülembe súgsz,

érzem kezed, a hajamba túrsz,

beszippantom bőröd illatát, 

élem a képzelet játékát. 

Már csak álom vagy nekem: édes.

Lehunyom a szemem, és éled

közös emlékeinknek nagyja, 

életem oly sok csodás napja. 

Elmentél, és itt hagytál mindent,

a számomra legnagyobb kincset:

remek párosunk szép életét, 

közös jövőnknek ígéretét. 

Hiányodat lassan megszokom,

arcodat feledni nem fogom,

bárhová is sodor az élet, 

a szívemben őrizlek téged. 

Kecskemét, 2013. október

Esti hangulat

Csukott szemmel a hátamon fekszem az ágyban. Különböző zajok furakodnak el hozzám a félhomályban, ezeket fülelem.
   Eső kopog az ablakpárkányon. Egy autó húz el a ház előtt – hallom ahogyan keresztülhajt egy tócsán. Kicsivel később egy férfi és egy nő a kelleténél hangosabb vitatkozását hallom. Érteni nem értem, de nyilván valami családi nézeteltérés.
   Erről eszembe jut, hogy mi alig szoktunk veszekedni. Néha van közöttünk nézeteltérés, persze, de parázs viták nem.
   Ezen gondolat kapcsán figyelmem lassan közelebbi zajokra fókuszál.
   Hallom, hogy csobog a víz a szomszédos fürdőszobában. Lelki szemeim előtt látom, ahogy bekeni magát tetőtől talpig, majd leöblíti a habosra dörgölt tusfürdőt, miközben óhatatlanul a haja is vizes lesz. Pár perc múlva abbamarad a víz csobogása.
   Kiszáll a kádból – közben nyikordul egyet a nedves lába a kád alján.
   Szárazra dörgöli magát. Azt is hallom, ahogy suhog a törölköző. Miután végzett, a tarkóján a nedved szőke fürtjeit is – ősz van, hűvösek már az éjszakák.
   Aztán kis csönd következik – csak időnként egy-egy apró nesz. Tudom, hogy most van soron az esti szertartás – többek között lemossa arcáról a smink maradékát, bekeni éjszakai krémmel. Végül kicsit szemléli magát a tükörben. Nézi a kis ráncokat a szeme sarkában. Tudom, hogy zavarják, de engem egy cseppet sem. Nekem ezekkel együtt szép.
   A hosszabb viszonylagos csöndet a pohárban megcsörrenő fogkefe töri meg. Kicsit folyik a víz, majd hallom, ahogy a fogkefével a fogait súrolja. Megint csobog a víz, megint csörren a pohár, majd ez a zaj is elhal.
   Kattan a villanykapcsoló. Mezítelen lábbal nesztelen topog a lakásban, csak a parketta roppan egyet.
   Csak pár lépés, és máris bent van a szobában. Suhog a takaró, nyikordul egyet az ágy, miközben bebújik mellém. Párnáját a vállam mellé igazítja, lekapcsolja az olvasólámpát, végül befészkeli magát mellém, fejét a nyakam és a vállam közti ívbe illeszti, jobb karját a mellkasomra fekteti.
   Jobb karom a nyaka alatt átdugva, így kissé át tudom ölelni.
   Beszívom bőrének és hajának illatát. Kicsit megborzong ahogy ujjaim a karját csiklandozzák. Kuncog egyet mellé, ami engem is mosolyra fakaszt.
   Összenézünk, és szokásos "Jó éjt!"-puszit váltunk.
   – Jó éjt! – mondjuk is ki hangosan. Ez a szertartás amolyan üzenetféle is egymás felé: "még mindig szeretlek".
   Visszafordul – újabb kis fészkelődés.
   Érzem testének melegét, hallom is, és karom alatt érzem is a lélegzését. Önkéntelenül veszek egy nagy levegőt, és hosszat sóhajtva kifújom.
   Közben ismét átjár az érzés, ami ilyenkor mindig. Mennyire más, mint előtte bárkivel.
   Ez a nap fénypontja. Mérhetetlen nyugalom árad szét ilyenkor bennem. ..és bizonyosság. Bizonyosság, hogy megérkeztem, jó helyen vagyok. Mindig erre a nyugodt érzésre vágytam.
   Az a bizonyos hazaérkeztem-érzés...


Kinyitom a szemem, és hirtelen eljut hozzám az ereszen kopogó esőcseppek halk zaja.
Ősz van, hűvös az éjszaka.
A hátamon fekszem.
   Mozdítom a kezem, de csak a levegőt markolja.
   Elfordítom a fejem, hogy az ablakon árszűrődő holdfény sugarait követve a párnára vessem a tekintetem.
   A párna üres.
   Fejének lenyomata még mindig ott van, tisztán kivehető rajta.
   Ha közelebb hajolok, talán még érzem az illatát.
   De ő nincs itt. Máshol jár...

Különös éjszaka volt - II.

Végül eljött az idő, elindultam a találkozónk helyszínére. Mivel jó idő volt, és az étterem sincs messze, gyalog tettem meg az utat. Körülbelül negyed órával előbb értem oda. Szándékosan, mert azt még nem tudtam róla, hogy mennyire pontos, bár az addig róla megtudottak alapján biztos voltam benne, hogy nem szokása késni.
   Kiválasztottam egy asztalt a teraszon, és háttal az étterem portáljának letelepedtem. Kellemes nyári estére számíthattunk, így semmi nem indokolta, hogy bemeneküljünk az épületbe. A pincér jött, érdeklődött, hogy mit hozhat, de kértem, jöjjön vissza később, mert várok még valakit.
   Várakozás közben az utcán sétáló embereket figyeltem, és próbáltam minél előbb felfedezni őt a forgatagban. Fokozódott a nyüzsgés az utcán, ahogy közeledett az este. Bár a hőség még nem igazán akart enyhülni, egyre többen vették nyakukba a várost, hogy valami szórakozási lehetőség után nézzenek. Egy fiatalokból álló csoport vonult el előttem hangos nevetgélés közepette. A nevetésük még sokáig hallatszott még az után is, miután eltűntek a látómezőmből.
   Aztán egyszer csak megpillantottam őt az emberek között az étterem felé lépdelve. Már messziről kiszúrtam, lévén elég feltűnő jelenség. Egy pillanatig tanakodtam, mitévő legyek, elé menjek-e, vagy várjam meg, mert ha felállok, előfordulhat, hogy mások leülnek az asztalhoz. A teraszon volt még elég szabad asztal, ezért úgy döntöttem, elé megyek.
   Pár másodperc múlva ott is álltam szemben vele.
   – Szia – köszöntem rá.
   – Szia – köszönt meglepetten, és az arca felderült. – Te is most érkeztél?
   – Csak pár perce várok – feleltem.
   – Ó, akkor mégis elém jöttél? – kérdezte újra mosolyogva.
   – Igen, de csak pár métert – feleltem.
   – Erre egyáltalán nem számítottam. Sőt, az igazat megvallva, megfordult a fejemben, hogy esetleg el sem jössz.
   – Valóban? Miért?
   – Hát tudod, van jó pár rossz tapasztalatom...
   Nem nem folytatta, de nem is kellett, értettem, miről beszél.
   Pár percet még álltunk ott a forgatagban, és ismerkedtünk. Kicsit furcsa volt számomra, mert noha minden ismerkedés más és más, ez mégiscsak egészen szokatlan helyzet volt. Néhányan a mozgó embertömegből meg is néztek minket, de nem törődtem a fürkésző tekintetekkel.
   – Hölgyem, szabad a karját? – kérdeztem aztán kissé színpadiasan, és melléállva a karomat nyújtottam.
   – Hát persze – felelte nevetve, és belém karolt.
   Ahogy megindultunk szorosan egymás mellett az étterem terasza felé, egy fuvallat felém sodorta a parfümje illatát. Nem tudtam volna megmondani, milyen márka, mindenesetre kellemesen könnyed illat volt, ami abszolút illett a személyéhez. Ugyanúgy mint az a fehér bokáig érő könnyű nyári ruha, melyet viselt. Minden egyéb kiegészítője is fehér volt. Így, talpig hófehérben, olyan benyomást keltett, mint egy földre szállt angyal.
   A személyiségében is volt valami angyali, olyan, amitől egyből kitűnik az átlag emberek közül. A kedves mosolya, a lágy – tegyük hozzá: szexi – hangja, a mozdulatai, és a szelíd, visszahúzódó viselkedése. El nem tudtam volna róla képzelni, hogy hangoskodva, kirívóan viselkedne valaha. Nem is volt szüksége efféle eszköztárra, az emberek jó része e nélkül is felfigyelt rá.
   – Éhes vagy? – kérdeztem, miután leültünk az általam korábban magára hagyott asztalhoz.
   – Igen, nagyon – felelte mosolyogva.
   – Akkor vessük magunkat a prédára! – mondtam..
   Szó szerint tételesen átnéztük az étterem kínálatát, majd leadtuk a rendelésünk a pincérnek, aki közben kihozta a kért italokat is.
   Míg vártuk az ételt, elkezdtünk beszélgetni a munkánkról. Aztán, amikor kihozták a vacsoránkat, így az ételekre, a főzésre terelődött a szó, onnan meg nyaralásra, családra, és így tovább.
   A desszert után még egyikünknek sem akaródzott indulni, így hát egy darabig még beszélgettünk az étterem teraszán – egy éppen akkoriban futó sorozatot elemeztünk ki, melyet mindketten rendszeresen néztünk.
   Az utcán a késői időpont ellenére még nagy volt az élet. Sok szerelmespár is andalgott összeölelkezve vagy kézen fogva. Ezen felbuzdulva, beszélgetés közben aztán én is előrecsúsztattam a kezem, és az övére fektettem. Váratlanul érte, kissé össze is rezzent, de a kezét nem húzta el, ami egyértelműen jó jel volt. Aztán a kezeink elkezdtek önálló életet élni, tapogatták, cirógatták egymás, néha fáradtan összeölelkeztek, hogy aztán kipihenten újra kezdjék a korábbi játékukat.
   – És...? Mik az eddigi benyomások rólam? – kérdezte egyszer csak.
   Röviden összefoglaltam a róla kialakult képet, aztán visszadobtam neki a labdát.
   – Hm... – töprengett el egy röpke pillanatra. – Hát, a levelezés és a csevegések alkalmával egy nagyon szimpatikus férfi képe kezdett kirajzolódni előttem. A hangod is megtetszett, mikor először beszéltünk. – kis szünet után még hozzátette:  – És a személyes találkozóval sem sikerült elrontanod a képet.
   – Neeem? – kérdeztem kissé elnyújtva, csalódottságot mímelve. – Puff neki! Ezek szerint lesz folytatás?
   Elvigyorodott, és azt mondta:
   – Hát, bármilyen folytatás kedvemre való volna... – hagyta sokat sejtetve befejezetlenül a mondatot.
   Ez a kijelentése eléggé meglepett. Az addigiakat tekintve fordítva szoktak ezek a dolgok lezajlani, és arra végképp nem számítottam, hogy ilyen lazán és nyíltan feldobja a labdát. Főleg, hogy mint mesélte, elég sok rossz tapasztalatot sikerült összeszednie. Nem is tudtam hirtelen mit reagálni, mert ez az egész helyzet nagyon szokatlan volt számomra. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen lánnyal közelebbi ismeretségbe keveredjek, és hogy ennyire másképp viszonyuljak hozzá, mint másokhoz korábban.
   Azon morfondíroztam beszélgetés közben, hogy ez csak azért van-e, mert nagyon más, mint a többiek, vagy többről van-e itt szó? Már maga az, hogy ez a kérdés is megfogalmazódott bennem, szokatlan volt a számomra.
   Beszélgettünk még kicsit, azután fizettem, és elindultunk a lakása felé. Séta közben belém karolt.

* * *

(Folyt. köv.)

Különös éjszaka volt - I.

Egy internetes társkeresőn figyeltem fel rá. Egyből megfogott benne valami, éreztem, hogy ő más mint a többi csaj, akikkel az utóbbi időben lazán ismerkedtem. Ahogy elkezdtünk levelezni, hamar kiderült mennyiben is más. Így aztán szédítésről az ő esetében már szó sem lehetett, egyből átváltottam "normális" udvarlásra – amire az utóbbi pár évben nem példa.

   A személyisége teljesen elvarázsolt. Helyzetéből adódóan alapvetően más volt a hozzáállása a világ dolgaihoz, mint a többi nő, akikkel korábban ismerkedtem, vagy hosszabb-rövidebb ideig együtt voltam – és hidd el, volt belőlük jó pár. Korábban sosem gondoltam, hogy valakivel végleg összekössem az életem. De ő... Még ebben is megingatott.

   Az első pár hétben csak leveleztünk. Először persze csak a szokások kérdések, amik alapján nagy vonalakban feltérképezhetjük a másik alapvető személyiségét, és kiderülhetnek, mik azok a közös pontok – ha egyáltalán vannak ilyenek –, amik hozzásegítenek a könnyebb ismerkedéshez. Kiderült, rengeteg a közös pont, ami jó, mert a nagyon különböző érdeklődés és életvitel csak ideig-óráig tartja fent a másik fél érdeklődését, és egyáltalán nem kedvez egy hosszabb távú kapcsolatnak. Igaz, mint utaltam rá, nem terveztem hosszú távra vele sem, részemről csak egy szokásosnak mondható ismerkedésnek indult a dolog.

   Mivel rengeteg volt a közös pont, a kezdetektől nagyon jól elbeszélgettünk a virtuális térben. A levelek hamar kezdtek egyre hosszabbak, és ezzel együtt egyre személyesebbek, intimebbek lenni. Valami határozottan kezdett kialakulni köztünk. Magam is meglepődtem rajta, hogy én is mennyivel jobban megnyíltam felé, mint korábban bárkinek, sőt, nem is játszottam meg magam – bár nem mintha ez annyira bevett szokás lett volna nálam.

   Egy idő után már tényleg mindenféle téma szóba került, alig volt, amit ne vitattunk volna meg. Nem mindenben értettünk egyet, vagy egyezett a véleményünk, hisz sok tekintetben másképp álltunk a világ dolgaihoz, ami olykor parázs vitákba torkollott, de mindig megmaradtunk egy bizonyos határon belül, s ez élvezetessé tette az ismerkedést.

   Időnként fel is hívtam, miután telefonszámot cseréltünk – megjegyzem, erre is a nálam szokásosnál később került sor, sosem húztam sokáig a dolgot. Nagyon kellemes hangja volt. Lágyan búgott a telefonon keresztül a fülembe, ami egész a zsigereimig hatolt. Néha, beszélgetés közben, egész elkalandoztak a gondolataim, már rég túl voltunk az első találkozáson, és már rég nem szavak, csak sóhajtások és halk nyögések hagyták el az ajkainkat, miután lassan kihámoztuk egymást a ruháinkból, és...

   Na tessék! Már megint.

   Az első találkozásra jó sokáig nem is került sor. Miért? Igazából nem is tudnám megmondani. Valahogy egyikünk sem sürgette a dolgot. Pedig korábban igyekeztem minél előbb megejteni a dolgot. Már csak azért is, hogy kiderüljön, megvan-e az a plusz, ami az elektronikus levelek és a csevegések útján nem jön át.

   Szóval sokáig nem találkoztunk, pedig fizikai akadálya nem lett volna a dolognak, annál is inkább, mivel kiderült, nem is lakunk túl messze egymástól. Ez is teljesen szokatlan volt számomra, sőt, abban is egyetértettem vele, hogy valahol ez adja meg a varázsát, hiszen bármikor egymásba botolhatunk az utcán. Úgyhogy még várunk a személyes találkozóval. Tudtam, már messziről felismerném, így amikor a kocsihoz mentem ki, vagy a közeli boltba ugrottam el valamiért, mindig kémleltem az utcát, hátha véletlenül megpillantom. A sors azonban úgy intézte, hogy erre sosem került sor. Igaz, azt is tudtam, keveset jár el otthonról, egyrést nem volt túl kiterjedt baráti köre, másrészt a munkája java részét is otthon végzi.

   Végül aztán, az egyik éjszakába nyúló telefonos beszélgetés alkalmával megint szóba került a személyes találkozó, ám akkor megegyeztünk abban, hogy a hétvégén nyélbe ütjük a dolgot.

   – Elmegyek érted – ajánlottam föl a kézenfekvő lehetőséget, miután megbeszéltük, hogy melyik étterembe és mikor menjünk el vacsorázni.

   – Nem kell, köszi, elsétálok. Keveset járok el itthonról, jót fog tenni egy kis mozgás.

   – De neked... – kezdtem bele.

   – Igen? – kérdezte, miután elhallgattam.

   – Biztos, hogy ne menjek el érted kocsival?

   – Biztos. Az étterem nincs messze – mondta. – És képzeld el, sétáltam már máskor is – tette hozzá, és hallottam, hogy kuncog a vonal túlsó végén.

   – Persze, nyilván – mondtam én is mosolyogva, mert nem igazán tudtam mit mondani.

   Beszélgettünk még egy kicsit, aztán a késői órára való tekintettel elbúcsúztunk egymástól.

   Úgy hozta a sors, hogy a találkozóig hátralévő három napban nem nagyon tudtunk beszélgetni, csak néhány SMS-t és rövid levelet váltottunk. Ami tulajdonképpen nem is baj, így legalább kialakul egy kis hiányérzet, és jobban várjuk majd a találkozást. Már ha kialakul.

   Hiányérzet? Már megint miről is van szó? Korábban ez sem izgatott különösebben.

   Részemről kialakult. Szombat délelőtt, mikor tulajdonképpen már órák voltak csak hátra a találkozóig, elég sokat forogtak körülötte a gondolataim. Próbáltam elképzelni, hogy vajon milyen ruhát vesz majd fel. Az étterem nem egy kínosan elegáns hely – direkt választottunk ilyet –, így nem kell túlságosan kiöltöznünk, ezzel is próbáltam csökkenteni az első találkozáson szokásos kicsit feszélyezett hangulatát. Bár, úgy gondoltam, nagyon nem lesz feszélyezett a hangulat, hiszen már elég régóta ismerkedünk, sokat tudunk a másikról, jó néhány hosszú beszélgetés van mögöttünk. Ezekre alapozva aztán elindulhat az este.

* * *

(Folyt. köv.)

A mai nap margójára

Gyűlölet

Gyűlölöm, amikor nem vagy itt velem,

Gyűlölöm, amikor egyedül ér a reggel.

Gyűlölöm, amikor nélküled hajtom le fejem,

Gyűlölöm, amikor a nap nélküled kel fel.

Gyűlölöm a szelet, mely hangodon suttog,

Gyűlölöm, hogy elfut, amikor megállok.

Gyűlölöm a lépted, mely mögöttem kullog,

Gyűlölöm, hogy ilyenkor egymagam sétálok.

Gyűlölöm, mikor nem merülhetek el benned,

Gyűlölöm, amikor nem csókolhatom ajkad.

Gyűlölöm, ha nem ízlelhetem a nyelved,

Gyűlölöm, ha ruhád fent kell hagynom rajtad.

Gyűlölöm a múltam, melynek nem voltál része,

Gyűlölöm a jövőt, hogy ha már nem lészel benne.

Gyűlölöm az időt, melynek egyre inkább vége,

Gyűlölöm ezért a jelent, ha nem vagy épp benne. 

Gyűlölöm, amikor nem tárom ki magamat, 

Gyűlölöm a percet, amikor veszekszem véled,

Gyűlölöm ilyenkor az összes bántó szavamat,

Gyűlölni csupán csak egyet nem tudok: Téged.

Kecskemét, 2013. augusztus

A mai nap margójára

Te

Te vagy mindenem,
a kezdet és a vég.
Kellesz nekem,
mint földnek az ég.

Te vagy mindenem,
a folyó és a part.
Kellesz nekem,
mint harcnak a kard.

Te vagy mindenem,
a Nap és a Hold.
Kellesz nekem,
mint zsáknak a folt.

Te vagy mindenem,
a hamu és a gyémánt.
Kellesz nekem,
mint poétának az ábránd.

Te vagy a múltam,
Te vagy a jövőm.
Nélküled megfúltam,
üres tér a tüdőm.

Kecskemét, 2013 május