Ma sétára indultam egyik kedvenc kecskeméti slow helyemre, a helyiek által csak "A domb"-ként emlegetett Benkó Zoltán Szabadidő Központba. A sétám során történt valami, ami ékes példája annak, hogy mennyire hajlamosak vagyunk elmenni a dolgok mellett, és, hogy a gyerekek mennyire másképp szemlélik még a világot, mint a felnőttek legtöbbje.
Az idő csodálatos volt. Szikrázóan sütött a nap, az égen csak néhány felhőpamacsot lökdösött ide-oda a kellemesen langyos szél, s a parkban beljebb már a város zaja által sem szétvert csend ölelt körül.
Tettem egy nagy kört a parkon belül, aztán a spirál aszfaltcsíkon felkaptattam a mesterségesen kialakított domb tetejére. Séta közben, szokásomhoz híven, igyekeztem nyitott szemmel járni, és lefotóztam jó néhány apró részletet, vagy épp a széles látványt fentről.
Tekintettel a gyönyörű időre, rajtam kívül még jó néhányan feljöttek a dombra, leültek a padokra, vagy álltak a korlát mellett, és nézték az alant elterülő várost. Én is néztem egy darabig, körbejártam, lefeküdtem a fűbe, és élveztem a nyugalmat, ami körülvett.
Néha az embereket figyeltem, van-e aki mást is csinál idefent a szemlélődésen kívül. Természetesen többen fotóztak – ki fényképezőgéppel, ki telefonnal. Ki is szúrtam egy négytagú családot, amint körbejárnak a dombtetőn. Apuka lassan lemaradozott, mert a telefonjával babrált egyfolytában, nem a családját vagy a látványt fotózta, hanem valamit olvasott, meg mintha írt is volna, bár ezt pontosan abból a távolságból nem tudtam biztosan megállapítani. Mindenesetre eszembe jutott, hogy oda kellene menni, és kiverni a kezéből, hogy ne azzal, hanem a gyerekeivel és a párjával foglalkozzon a csend és a nyugalom e kicsiny szigetén.
Kis idő múlva, amikor elindultam lefelé, az imént említett anyuka és a gyerekek leelőztek, mert én megint csak lassan bandukoltam, ahogy előtte is. Apuka eddigre már jócskán lemaradt. Anyuka az négyévesforma kisfiú kezét fogta, a hat év körüli kislány pedig előre-hátra, és néha körülöttük szaladgált. Mígnem egyszer csak megtorpant, és pár lépést visszasétált. Lemutatott a földre, és felkiáltott:
– Ez úgy néz ki, mint egy halacska!
Anyuka nagyon ügyet sem vetve rá, elsétált a kisfiúval mellette. Néhány pillanat múlva, a kislány utánuk eredt. Apuka, mit sem tudva erről az egészről, jócskán lemaradva a család többi része mögött, elhúzott mellettem, nem sokkal azelőtt, mielőtt az aszfaltos útnak ahhoz a pontjához értem, ahova a kislány korábban mutatott.
Lenéztem a földre, és széles mosolyra húzódott a szám. A földön, a kavicsos aszfalton egy kátrányfolt valóban egy majdnem tökéletes halacska formává nyúlott el az idők folyamán. Sőt, ha jobban megnézem, akkor nem is egy, hanem kettő halacska.
Elővettem a gépemet, és megörökítettem a két halacskát az utókor számára, majd még mindig mosolyogva folytattam sétámat lefelé a dombról.
Hogy ki milyen tanulságot von le a fenti kis történetből, döntse el maga.
Én, a sok gondolat közül, amik ennek a kis epizódnak a kapcsán megfordult a fejemben, csak három gondolatot említenék meg.
Egyrészt, hogy a mindennapi életünkbe annyira beszivárgott az online lét, hogy amikor a szeretteinkkel lehetnénk, akkor sem vagyunk minden alkalommal ott, csak fizikailag– ld. apuka viselkedését.
Másrészt, hogy mennyivel lassabb a gyerekek élete, noha nyilvánvalóan szinte állandóan sokkal jobban fel vannak pörögve, mennyire másképp szemlélik a világot, és mennyivel inkább észrevesznek apró részleteket, mint mi felnőttek.
Harmadrészt pedig, hogy sajnos nagyon rossz magyar mentalitás, hogy mindig mindennek a rossz oldalát vesszük észre, noha a körülöttünk lévő világ tele van apró – sokszor vicces, szórakoztató – kis csodával, csak észre kell vennünk ezeket.
Ehhez persze le kell(ene) lassulni kicsit...
