Különös éjszaka volt - 7 év múlva

Lassan vége a  munkaidőmnek. Már éppen ideje. Ne érts félre, szeretem a munkámat, de ma egész nap nem működött a klíma az irodaházban, ahol a cégem helyet bérel, így délutánra már elviselhetetlenségig fokozódott a hőség. Már mindenki az órát nézegeti öt percenkén, hogy mikor szabadulhat ki a pokolból. No nem mintha kint jobb lenne a helyzet, csak mindenki menekülne már valahova. Ki haza a hűvös lakásba, ki egy plazába, ki a strandra, mindenki a saját kívánalma szerint.
   Végül letelik a munkaidő, én is szedem a sátorfámat, és elindulok haza. Illetve nem oda. Egy parkban beszéltük meg reggel a találkozót, de előtte még beugrom valahova.
   Kilépek az irodaházból, és még nyomasztóbbá válik a hőség. Annyival jobb itt kint a helyzet, hogy időnként mozog a levegő - ellentétben az irodával, ahol a sebtében felállított ventilátorok, csak az állott levegőt kavarták - azt a hamis illúziót keltve, hogy nincs olyan meleg. Gyalog megyek a parkba, mert nincs túl messze, és mivel gyalog járok dolgozni is. A lakás és az irodaépület nagyjából tíz perc kényelmes sétára van egymástól, így reggel munkába menet van egy kis időm átgondolni a napi feladatokat, munka után pedig van időm kiengedni a gőzt, mire hazaérek.
   Most nem a lakás felé veszem az irányt, hanem a közeli bevásárlóközpont felé, ami majdnem útba esik a park felé. Épp csak beugrom, nem időzök többet pár percnél, és folytatom az utam.
   A nap szikrázóan ragyog az égen, csupán egyetlen felhő árválkodik az égen, de láthatóan nem tud ellenállni a nap erejének, percről percre kisebbre zsugorodik. Mire kijövök az üzletből, már csak egy kis érményi helyet takar ki az égboltból. Igyekszem úgy haladni, hogy lehetőleg minél többet legyek árnyékban, és mivel a belváros tele van öreg, nagy fákkal, viszonylag könnyű dolgom van.
   Már nagyon várom, hogy odaérjek a parkba. Nem csak azért, mert ott, köszönhetően a tónak, a rengeteg fának és egyéb növényeknek vélhetően kicsit hűvösebb a klíma - talán ez is csak egy hamis illúzió -, hanem mert különleges alkalom a mai.
   Erről eszembe jut az este, amikor évekkel ezelőtt először találkoztunk. A vacsorára, aztán, hogy hazakísértem, és fel is mentem hozzá, végül pedig ott is maradtam éjszakára. Arra is tisztán emlékszem, hogy másnap reggel mennyi minden kavargott bennem kettőnkkel kapcsolatban. Nagyon klasszul alakult addig minden, annak ellenére, hogy nem hétköznapi lány. Vagy éppen ezért?
   Úgy hozta akkor az élet, hogy az első randink után pár napra el kellett utaznom, így volt kis időm átgondolni a helyzetet. Rengeteget gondolkodtam azon, meg tudnám-e szokni... Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy el tudnám-e fogadni, és együtt tudnék-e élni a másságával. Mert azért valljuk be, nem könnyű élet az övé, noha ő már láthatólag jól elboldogul így is ebben a zűrös világban.
   Szóval a kérdés az volt, én bele tudnék-e illeszkedni az ő életvitelébe, mindennapjaiba, mert egyértelmű, hogy főleg nekem kell hozzá alkalmazkodnom. Ezt pedig addigi életformámat nézve aligha tudtam elképzelni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy már az a tény, hogy addig az éjszakáig eljutottunk, illetve, hogy úgy jutottunk el odáig, ahogyan eljutottunk, már önmagában is egy kisebb csoda volt.
   Emlékeim között botorkálva közben a való életben odaérek a parkhoz. Lépkedek az ösvényen a megbeszélt találkahelyre, s menet közben egyre hangosabban hallatszik a gyerekzsivaj a parkban kialakított játszótérről. Nem véletlen, hiszen pont arra tartok.
   Ahogy közelebb jutok, a bokrok megritkulnak, és kitárul előttem a kis tisztás. A meleg ellenére a játszóéren nyüzsög az élet. Gyerekek a homokozóban, a mászókákon és a hintákon. Az egyik hintánál épp egy kis nézeteltérés alakul ki egy fiú és egy lány között, hogy ki is üljön fel a megüresedett hintára, de mindkettejük szülei igyekeznek elsimítani a súrlódást. A sok szülő, ahogy az lenni szokott, a padokon ülve beszélgetnek - egyik szemüket azért állandóan a csemetéjükön tartva.
   Ahogy körbepillantok, meglátom őt egy padon. Könnyű, virágos nyári ruha van rajta, fején ugyanaz a kalap, mint amiben megismertem. Egy fekete hajú anyuka ül mellette, és élénken beszélgetnek valamiről. A legjobb barátnője évek óta. Éppen odaszól egy aranyhajú kislánynak. Nem értem, mert messze vannak, de talán figyelmeztetés akar lenni, mert a kislány szalad, ám az intelem ellenére pár másodperc múlva megbotlik, és hasra vágódik. Az anyuka felugrik, és odaszalad a kislányhoz, akinek innen is jól láthatóan lefelé görbül a szája, de sírni még nem sír. Szerencsére nem ütötte meg magát nagyon.
   Karján a picivel a barátnő visszasétál a padhoz, és átadja. Ő az ölébe ülteti, aranyszőke hajuk összekeveredik, ahogy öleli, puszilgatja a kislányt. Közben beszél hozzá, láthatólag nyugtatgatja. Úgy tűnik, nem is vettek észre, így gondolok egyet, és visszahátrálok az ösvényen. A növények takarásában jobbról megkerülöm a játszóteret, és a hátuk mögött bukkanok elő újból.
   A barátnője észrevesz, de gyorsan a számhoz emelem a mutatóujjam, így titokban marad az érkezésem. Ám nem sokáig, mert mielőtt elérném a padot, a két aranyszőke zuhatag szétválik, és két tengerkék szem mered rám. Aztán a szemek kikerekednek, az ajkak mosolyra húzódnak, majd rögtön első ként kimondott szavainak egyike hagyja el őket:
   - Apa! - mondja és bal mutatóujjával rám bök.
   - Szia kicsim - mondom válaszul, és hozzájuk lépve megölelem, és homlokon csókolom. Aztán balra fordítom a fejem, és röpke csókot váltunk a kislány anyukájával.
   - Szia - mondom neki is.
   - Szia - feleli, és mosolyog. - Hallottam, hogy jössz - mondja, és efelől semmi kétségem.
   Megkerülöm a padot, leülök a bal oldalára.
   - Boldog hófordulót - mondom, és a kezébe adom a csokor virágot. A kezdetektől minden hónapban megemlékezünk az első találkozásunkról, és ezt a szokásunkat nem adnánk fel semmi pénzért.
   Talán kissé furcsának tűnhet, hogy virágot hozok neki, de még a kezdet kezdetén megbeszéltük, hogy noha a látványban nem tud gyönyörködni, a formában, és az illatban igen, ezért nem hagyjuk ki ezt az udvarlásból sem, és későbbi kapcsolatunkból sem.
   - Köszönöm, neked is! Az én ajándékom otthon vár a hűtőben.
   - Csak nem...? - kérdezem, és nem kell befejeznem, hisz mind ketten tudjuk, hogy mi az.
   - Csak de - feleli, és már fülig ér a szánk mindkettőnknek.
   Újabb csókot váltunk, majd lejjebb pillantva rabul ejt az iménti kék szempár, amelyekbe pillantva, mintha az anyjukét látnám viszont. És már mászik is át az ölembe.
   - Nem ütötted meg nagyon magad? - kérdezem tőle.
   - Nem - rázza meg a fejét, és az arany fürtök táncot lejtenek a fejecskéje körül, néhány tincs az orromat csiklandozza.
   - Építsünk homokvárat, vagy süssünk valamit?
   - Süssünk - derül fel az arca, és már kászálódik is lefelé az ölemből.
   - Hát, akkor mi mentünk is dolgozni - mondom, és oldalra fordulva ismét csókot váltunk.
   - Rendben - jön a válasz a szokásos mosoly kíséretében.
   Felállok, lenézek a két arany zuhatagra, és a két annyira hasonló szempárra, és jóleső érzés jár át.
   Aztán kéz a kézben elindulunk a homokozó felé.

Reggel

Reggel van. Korán. Nekem legalábbis.
   Általában nem szoktam ilyen korán felkelni, de mostanában rosszul alszom. Gyakran megébredek hajnalban, és már nem tudok visszaaludni. Ilyenkor igyekszem valamivel eltölteni az időt. Most épp azzal, hogy autóba pattantam, és kocsikáztam kicsit, míg végül kijöttem a városon kívülre, és leparkoltam.
   Így most itt állok az autónak támaszkodva, és a napfelkeltét nézem.
   Gyönyörű a látvány ahogy az egyelőre még narancsszínű korong előtűnik a láthatáron, és egyre feljebb kúszik. Az ég a kék és a narancs millió árnyalataiban pompázik. A felhők, mint aranyszőke göndör fürtök lógnak az égen, s néhány nyílegyenes kondenzcsík szikrázik a nap fénye által megvilágítva.
   Nincs nálam fényképezőgép. Nem ide készültem. De a látvány mindenképp megérne jó néhány fotót. Így most nem marad más, igyekszem az agyamban rögzíteni a képet.
   Csend van. Csak néha húz el egy-egy autó a közeli országúton, és valahol egy madár csicsereg. Körbenézek, de nem látom sehol.
   A fejemben nincs csönd. Millió gondolat kavarog benne. A közelmúlt emlékei keverednek a jelen pillanat látványával, és mindezt megfűszerezi a jövővel kapcsolatos kérdéseim, elképzeléseim.
   Hűvös van. Dér lepett el mindent. A fák és bokrok ágait. Az aljnövényzetet. Lenézek. A lábam körül nem fehérlenek a fűszálak. Letört a leheletvékony páncél, ahogyan rájuk léptem. A közeli bokron lógó bogyók viszont még sértetlenül ott a burok.
   Hűvös van. a hajnali köd még nem oszlott el. Ahogy körbenézek, mindenhol ott látom a tejszerű képződményt, ami elmaszatolja a látóhatárt.
   Hűvös van. De nem csak kívül, belül is. Összébb húzom a kabátom cipzárját, hogy útját álljam a ruhám alá belopódzó hidegnek. De a belül lévő hideget nem tudom kizárni.
   Ez az, ami egyedül nem illik az idilli képbe.
   A hiány.
   Hiányzol.
   Hiányzik minden, ami te vagy.
   Eszembe jut, hogy hányszor néztük végig, és fotóztuk a napfelkeltét az erkélyedről. Közben te, vagy ha csatlakoztam, akkor mindketten kávét iszogattunk.
   Beülök az autóba. Ráadom a gyújtást, sebességbe kapcsolok, és elindulok.
   Próbálok elmenekülni, itt hagyni a helyet, a gondolataimat, az érzéseket.
   De nem tudom.
   Nem tudok elmenekülni.
   Egy érzés mindenhova velem tart...
   Hiányzol.