Lukács Miklós alkotói oldala: november 2012 Google+

2012. november 26., hétfő

Voltál úgy?

Voltál már úgy, hogy évekig kerestél valamit, ami teljessé tehetné az életed, és végül megtaláltad? Nem is valamit, hanem valakit. Valakit, aki beteljesítette minden korábbi elképzelésedet és álmodat, sőt, kicsivel még felül is múlta azt.
   Voltál már úgy, hogy ebben a találkozásban teljesen feloldódtál, és megszűnt minden más? Teljesen mindegy, hogy kézen fogva sétálsz vele egy parkban; esetleg közösen főztök vacsorát, netán vasárnapi ebédet; összebújva nézitek a késő esti filmet, miközben ő szuszogva álomba szenderül a karjaidban; zihálva hevertek egy kiadós szeretkezés után; reggel félálomban összebújva kívánsz neki "Jó reggelt!"-et; egy kirándulás közben lopva lefotózod miközben ő lehuny szemmel élvezi az őszi nap sugarait; vagy éppen átkarolva nézel vele egy közösen kiválasztott filmet a moziban. Teljesen mindegy, mert bárhol is vagytok, bármit is csináltok, úgy érzed: hazaérkeztem.
   Voltál már úgy, hogy ezt a valakit elfogadtad olyannak, amilyen? Mert őszintén és feltétel nélkül szereted. A teljes valójában látod, a jó és a kevésbé jó tulajdonságaival. Nem akarod megváltoztatni. Egyszerűen önmagáért szereted. És aki viszont is elfogadnak olyannak, amilyen vagy.
   Voltál már úgy, hogy ez a valaki, új távlatokat nyitott az életedben? Egy boldog, kiegyensúlyozott és hosszú kapcsolat lehetőségét. Egy olyan kapcsolatot, melyben ott a bizonyosság, az első pillanattól kezdve: igen, vele le tudom élni az életem.
   Voltál már úgy, hogy ez a valaki, megváltoztatta az életedet? Új tettekre sarkallt, vagy épp kiemelt a korábbi gödörből, amiben már jó ideje megragadtál.
   Voltál már úgy, hogy mindazért, hogy megtartsd, képes lennél bármire? Olyan lépésre is elszánod magad, amire korábban nem. Úgy érzed, képes lennél a fél világot átszelni érte - de a fél országot mindenképp. És meg is teszed. Nem is egyszer. Sokszor. Mindannyiszor, amikor úgy érzed, szüksége van rád, vagy csak együtt szeretnél vele lenni.

   És voltál-e már úgy, hogy mindezt elveszítetted? Talán a te hibádból, talán külső tényezők szerencsétlen összjátékából kifolyólag... Vagy legfőképp mindkettő miatt együttvéve.

   És nem maradt más utána, csak hiányérzet...
   És mérhetetlen űr...
   Mert tudod, noha az ember több emberben is megtalálhatja a társát, akivel boldogan élhet, ilyen mégiscsak egyszer adódik az életedben. Bárki is jön utána, már nem lehet elég jó. Illetve elég jó lehet, de már nem lehet a legjobb.

   Ha voltál már így, akkor nagyjából tudod, mit érzek most...

   És voltál-e már úgy, hogy ezek után is felállsz, és harcolsz? Mert bármire képes vagy ezért a valakiért, a kapcsolatért, a közös jövőért. Mert ott van benned a bizonyosság...

2012. november 21., szerda

Itt van az ősz...

S bizony, szép most is, mint mindig, énnekem.
   Elnézést, hogy Petőfi gondolatával, kissé hatásvadász módon indítottam az írásomat, de nem véletlen, hogy eme ismert verséből kölcsönöztem.
   Egyrészt, mert csakúgy, ahogyan Petőfi számára, számomra is szép ez az évszak.
   Nyilván most nem arra gondolok, amikor napokig, hetekig nem látni a napot, és szinte megszakítás nélkül esik az eső. Vagy legalábbis annyira csepeg, hogy ernyő nélkül már ne lehessen az utcára menni. És ha még a szél is fúj hozzá... Arra sem, amikor a reggeli dér lecsapódik és ráfagy mindenre, és csak némi kaparászás után tudod a kocsid szélvédőjéről eltüntetni. Sem arra, amikor a reggeli köd, vagy sokkal inkább szmog üli meg a várost, és nem is nagyon tágít egész nap. És arra sem, amikor minden szürke és egyhangú, semmi szemet gyönyörködtetőt nem hoz a napunkba.
   Nem erre gondoltam. Sokkal inkább arra az őszre, amelyikben a hűvös idő ellenére, arcodat a nap felé fordítva, érzed éltető melegét - ha mégoly gyengéden is. Sokkal inkább arra az őszre, amikor reggel a lecsapódott vékony párarétegen megcsillan a felkelő nap sugara, és aztán el is illan ugyanezen sugarak későbbi leszármazottjaitól. Sokkal inkább arra az őszre, amikor a reggeli ködön átsejlik a felkelő nap sugara, és aztán lassan el is enyészik, nem marad egész napra. Sokkal inkább arra az őszre, mely a sárga, a barna és a vörös ezer árnyalatában pompázik. Meg arra, amikor az erdőt járva a tüdődet átitatja a friss levegő, s noha tele van a lehullott és immáron rothadó levelek semmihez sem hasonlító szagával (vagy mondjak inkább illatot?), kellemesnek érzed ezt az illatot.
   Sőt, odaillőnek érzed ezt az illatot, mert az ősz az elmúlás évszaka. Legalábbis ezt mondják. Valahol igazuk van azoknak, akik ezt vallják, mégis... Nem is annyira az elmúlásról, sokkal inkább a pihenésről, az erőgyűjtésről szól ez az időszak, vagyis annak kezdetéről, a felkészülésről. A természet nem pusztul el, csak nyugovóra tér. Eldobja, leveti a feleslegessé vált köntösét, hogy aztán tavasszal, a téli pihenő után, újat magára öltve ismét pompázhasson. Az állatok jó része bevackolja magát és elszenderedik, hogy aztán a hosszú álom után friss erőtől duzzadva újra dologhoz lásson.
   (Azon gondolkodtam, vajon mit tesz ilyenkor ősszel, majd télen az ember? Semmi ehhez foghatót. Többé-kevésbé minden megy tovább a szokásos kerékvágásban, mindenki rohan a dolga után. Mennyire eltávolodtunk már a természettől...)
   Nos, egy ilyen őszi reggelen készült az alábbi fotó is.

Őszi bokeh


   A fotó nem friss, kb. egy éve készült Egerben, egy néhány napos kiruccanás egyik reggelén. És itt jön egy másik momentum, amivel kapcsolódik az írásom Petőfi verséhez: az utolsó két versszakban "belép" valaki a képbe, és ha bár a képen nem jelenik meg, én sem voltam egyedül azon a reggelen, amikor a kép készült. Mindkettőnket elkísért a Kedves. Pontosabban engem nem kísért, hanem együtt töltöttük azt a pár szép napot a hősök városában.
   Szerencsénk volt, mert szép időnk volt. Semmi egész napos szürkeség, csöpögő eső, szmog ésatöbbi. Szépen sütött a nap - néha azért beborult -, ha hajnali köd volt is, mire felkeltünk, már szerteoszlott, a mindenre lecsapódó pára hamar tovatűnt, szélcsendes idő volt, s a napnak még éreztük az erejét az arcunkon.
   Érdemes hasonlóan szép napon kirándulni egyet, vagy meglátogatni valamelyik kedvenc helyünket, városunkat. Nekem például egyik kedvencem Balatonfüred. Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyire más ilyenkor a város. Nem, nem kihalt. Nagy a nyüzsgés a parton. Igaz, ez nem a nyáron megszokott forgatag, de mégis... Megvan a maga egyedülálló hangulata. Az emberek már kabátban, esetleg sállal a nyakukban sétálnak a parton, de szeptemberben, sőt még októberben, melegebb napokon még ezek nélkül is akár. Etetik a hattyúkat, sétálnak a kavicsos sétányon, vagy kissé hűvösebb napokon már takaróba burkolózva ülnek a kávézók teraszán, és jobbára teájukat forró csokijukat, kapucsínójukat kortyolgatják a lemenő nap utolsó sugaraiban.
   S itt van az ősz megint... Már egy ideje itt van. Megint vannak ilyen szép napok. Csak észre kell venni...

2012. november 12., hétfő

Kell nekem!

Mottó:
Túl sok pénzt költünk olyan dolgokra, amikre valójában nincs is szükségünk, hogy lenyűgözzünk olyan embereket, akiket nem is szeretünk.


Furcsa az emberi természet. Sok szempontból, de most a birtoklási vágy és a megfelelési kényszer az, ami a figyelmem központjába került. Úgy tűnik, ez a kettő sokszor együtt jár.
   A környezetemben folyamatosan megfigyelhető, hogy többen is beruháznak erre-arra. Legtöbbször műszaki cikkekről van szó, de előfordul lakás-csere, vagy éppen külföldi utazás. A furcsa ebben csak az, hogy ezek az ismerősök nem sokkal előtte szinte egytől egyig panaszkodtak, hogy bizony, a gazdasági válság még mindig érezteti hatását, nem állnak valami fényesen. Jó lenne ez meg az, de hát nyakukban a kölcsön, így a pillanatnyi anyagi helyzetük nem engedheti meg...
   Aztán kisvártatva feltűnnek ezek a dolgok a kezükben (ha elfér, pl. egy mobiltelefon), a lakásukban, a garázsukban, stb. Vagy épp feltűnnek szépen lebarnulva a kéthetes déltengeri hajóútról - mondanom sem kell: "hulla fáradtan". Aztán amikor ilyen esetben elhangzik a kérdés, hogy ha nem állnak olyan jól anyagilag, akkor mégis miből, akkor jön a válasz: hát kölcsönből - részletre. Naná, világos. És ha ilyenkor feltenném azt a kellemetlen kérdést - amit persze nem teszek, mert nem vagyok ennyire tapintatlan, elvégre volt gyerekszobám -, hogy erre komolyan szükséged, szükségetek van, akkor vagy csak egyszerűen le lennék söpörve, vagy jönnének a változatosabbnál változatosabb magyarázatok. Vagy inkább magyarázkodások. Azt persze senki nem merné bevallani, hogy hát bizony sokszor azért is kellett az adott dolog, mert X.Y. már rég vett ilyet, pedig ők még rosszabb helyzetben vannak. Szóval nehogy már nekik van, nekünk meg ne legyen?
   A gyárak reklámok által ügyesen elültetik bennünk az igényt, hogy egyre csak vegyünk meg rengeteg olyan dolgot, amire valójában nincs is szükségünk. Most biztos többen felhördültetek, hogy márpedig van! Na,  pont erről az "igényről" beszéltem.
   Tipikus példája az agymosásnak egy autógyár korábbi reklámja. Egy autószalon eladója kérdezget egy vásárlót, hogy miért is kellene neki az autó. Minden kérdésre nemleges a válasza, kivéve az utolsót, hogy egyáltalán szüksége van-e az autóra, mire a válasz az, hogy: "Nincs. De kell nekem." De hozhatnám példának a rengeteg szépségápolási cikket, melyek reklámjaiban huszonéves csajokkal reklámoznak negyvenes, ötvenes éveikben járó nőknek szánt terméket, hamis illúziót keltve, hogy majd mennyire megfiatalodnak tőle. Kérdem én: már miért kellene megfiatalodniuk? Meg lehet nézni, mennyien frusztráltak amiatt, hogy nem néznek ki úgy, ahogyan a reklámban mutogatott csajok. Vagy vegyük a gyógyszergyárak dömpingjét, melyben a reklámozott készítmények jó része nem is gyógyít, csak tünetileg kezel. De azért tömjük csak magunkba, mert attól jó lesz nekünk.
   Az autóhoz visszatérve. 2010-ben vásároltam egy autót. Nem kapkodtam el, alaposan körülnéztem, kivártam a megfelelő alkalmat. És milyen jól tettem! Mert először bizony én is abban gondolkodtam, hogy az adott keretet kipótolom kölcsönnel, és veszek egy új kocsit. De ahogy telt az idő, egyre inkább lebeszéltem magam a dologról. Minek? Egy 3-4-5 éves autó bőven kiszolgálja az én igényeimet: tudniillik helyváltoztatásra használom nagyobb távolságok esetében. Nem villogni, parádézni akarok vele, vagy épp kigyúrt, kopasz "vállalkozó" szomszédot akarom irigykedésre késztetni. Attól jobb lenne nekem? Ugyan mitől? Hogy mást ne mondjak, anyagilag több szempontból sem lenne jobb.
   Egyszer olvastam valahol, hogy nem az a lényeg, hogy milyen autód van, hanem, hogy hogyan érzed benne magad. Milyen igaz! Elgondolkodtam azon, hogy hogyan érezném magam egy bőrüléses, faberakásos státusszimbólumban hátul a két gyereküléssel, folyton attól rettegve, hogy milyen kár keletkezik a különféle belső borításokon a két gyermekem által. Idegesen, az biztos. :-)
   Apropó gyerekek! Ők az egyik legnagyobb csapda, rajtuk keresztül nagyon meg lehet vezetni a szülőket. Mert alapvetően mindent szeretnénk megadni nekik, a lehetőségeinkhez mérten. Sőt, azon is túl. Tudom, hiszen nekem is van kettő porontyom. De azért már megtanultam szelektálni. :-) (Azt hiszem, ez a téma megérne egy külön írást.)
   Vagy vegyünk egy másik "slágert" a mobiltelefont. Lassan már mindenkinek lesz. Amivel nincs is baj, a technika fejlődik, az életünk is változik ezáltal (látod, nem vagyok én a fejlődés ellen, ahhoz túl sok sci-fit olvastam ;-) ), csak az a baj, hogy ezen a téren is van egy mesterségesen gerjesztett igény. Vegyél ***-t, mert az olyan trendi. (Ettől a szótól amúgy is kiráz a hideg.) Csilli-villi, 20000×8000-as érintőképernyő tűéles képpel, 1000 megapixeles kamera, 600 GB memória, Hi-Fi, Wi-Fi, USB, Bluetooth, beépített vízforraló, teleportálhatsz vele a Marsra, és ha úgy tartja kedve, még szellent is időnként. Szuper! Tulajdonképpen ezt mind el is várjuk egy telefontól, nem igaz?
   De beszélhetnénk a manapság oly népszerű táblaszámítógépekről is. Lépten-nyomon találkozni velük, hirdetésekben, vagy épp vevőcsalogató nyereményként. Ennek is, mint mindennek, megvan a megfelelő célközönsége, azok, akik ténylegesen ki tudják használni a lehetőségeit. A többieknek csak egy menő cucc, amivel adott esetben irigységet válthatunk ki az ismerősök vagy a haverok között.
   Tudom, durván leegyszerűsítettem a dolgokat, de azt hiszem, a lényeg érthető. A modern ember rengeteget költ olyan dologra, amire valójában nincs szüksége, csak mondvacsinált indokok által kényszerítve érzi magát, hogy megvegye. Persze, mindenkiben ott az igény, hogy előrébb lépjen. De valóban az az előrelépés, hogy ha újabb és újabb kölcsönöket veszünk a nyakunkba, többet dolgozunk, hogy egy csomó olyan dologra előteremtsük a pénzt, amire az igényt mesterségesen gerjesztik bennünk?
   És még mielőtt megvádolna valaki, hogy én magam többre tartom azoknál, akik kölcsönöket vesznek fel erre-arra, közlöm: nem. Csak én köszönöm, jól megvagyok egy használt kocsival, vagy egykét-három éves telefonnal. Én nem másnak akarok megfelelni, csak magamnak. Azt a pénzt pedig, amit a hiperebb-szuperebb cuccokra költenék kölcsön formájában, inkább könyvekre költöm, vagy elmegyek a gyerekekkel kirándulni. No nem a Las Palmasba, "csak" ide a szomszédba, mondjuk a Bakonyba, a Balatonhoz, vagy a Mátrába. Számomra nem "égő" ilyen helyen jól érezni magam.
   - Egyáltalán, szüksége van önnek erre a(z) ***-ra/re?
   - Kösz, nekem nem kell!

   Egyik kedvenc bandámtól egy nagyon velős szösszenet a témában: http://www.youtube.com/watch?v=Nzj0Ad-CL5c :-)
(Ha esetleg a későbbiekben nem lenne elérhető a fenti hivatkozás: Quimby - Én és a bank)

2012. november 1., csütörtök

In memoriam...

Ez a nap erről szól. A megemlékezésről, az emlékezésről. A veszteségekről, az elmúlásról.
   Ilyenkor mindenki - vagy majdnem mindenki, ez egyéni vérmérséklet kérdése - ezek a dolgok körül bolyong gondolatban, hiszen mindenki veszítette el már közeli hozzátartozóját, családtagját.
   Én az utóbbiból kettőt is.
   Előbb az Öcsém, utóbb az Apám.
   Nehéz a kettőt egymás mellett említeni, mert időben nagyon távol esnek egymástól. Az előbbire már oly kevéssé emlékszem, az utóbbira nagyon is élénken.
   Öcsém elvesztésére nem nagyon emlékszem, mert akkor még csak kilenc éves voltam, és ennek bizony már jó 31 éve. Vagyis az eseményekre emlékszem: még most is látom a szemem előtt a szüleimet, amikor megérkeznek a kórházból, megyek eléjük, és a bejárati ajtót nyitva látom Anyám kisírt szemét, Apám meggyötört arcát. Aztán elmondták, amit az első pillanatban ahogyan megláttam Őket, tudtam.
   Érzésekre azonban nem emlékszem. De hogy is lehetnének egy kilenc éves gyereknek ilyesfajta érzései? Fel sem tudja fogni, mint ahogyan én sem fogtam fel akkor. Csak jóval később. Márpedig voltak érzéseim, mert emlékszem, hogy sírtam. Akkor egyszer. Utána sokáig nem. Csak jóval később, amikor nyilván megértettem, hogy valójában ez az egész mit is jelent.
   Egy érzésre mégis emlékszem. Milyen különös a gyermeki elme, lélek! Bűntudatot éreztem. Magamat is okoltam azért, mert meghalt. Talán nem kellett volna nem olyan rég megcsavarnom a karját egy veszekedés alkalmával, mert akkor talán... - így okoskodtam. 
   7 évet élt.
   Emlékszem még érzésre, habár nem az enyémre. A szüleimére. Még jóval azután is, hogy az Öcsém elment, sokáig láttam a fájdalmat a szemükben, az arcukon. És ami élénkebben megmaradt, hogy Apám mekkora veszteségként élte meg. Nyilvánvaló, hogy egy anya számára óriási tragédia egy olyan élet elvesztése, melyet tulajdon testében hordozott, és tulajdon testével táplált kilenc, majd még jó néhány hónapon át. Anyám is hosszú ideig szenvedett Öcsém elvesztésétől, és tudom, milyen módon próbálta meg pótolni, vagy inkább helyettesíteni, de ez már egy másik történet.



   Apám elvesztésére tisztán emlékszem, hiszen annak csak három éve. (Csak? Repül az idő!) Közben én is sok mindenen keresztülmentem, éppen ezért teljesen másképp éltem meg.
   Emlékszem, hogy mennyire megváltozott azokban az utolsó években, miután megtudta, mi költözött belé. Először persze jött a tagló, az apátia, a mélypont. De aztán összeszedte magát, és  tőle korábban soha nem látott vehemenciával és kitartással harcolt több éven keresztül a kórral - ám, mint ahogyan azt előre sejteni lehetett, végül alul maradt.
   Emlékszem, mennyire örült a meglepetésutazásnak a szülőfalujába. Nem mondtam semmit, csak beültettem a kocsiba, és mentünk. Persze az út vége felé, Kaposvár környékén már sejtette, hogy mi a végcél. Örülök én is, hogy ezt megtettem.
   Emlékszem, hogy egyszer, már eléggé a vége felé, ültünk a teraszon, és beszélgettünk. Már amennyire, mert akkor már eléggé le volt gyengülve, és eléggé el volt tompulva a fájdalomcsillapítóktól. Anyám kijött, Apám mellé állt, kissé lehajolt és megölelte, megpuszilta. A fényképezőgép ott hevert előttem az asztalon, de valamiért nem emeltem fel, és nem fotóztam le Őket. Nem akartam megtörni a pillanat varázsát. Pedig volt varázsa, nem kicsi, hiszen nem mindig volt felhőtlen a házasságuk, sőt hosszú ideig nem volt az, de a végére újra egymásra találtak. Ám azóta is bánom, hogy nem készült el az a fotó. Méltó emlék lenne. (Igaz, ha lehunyom a szemem, kissé halványan már, de még mindig látom a jelenetet.)
   Emlékszem, ahogyan az a valami lassan emésztette fel belülről. A köztünk lévő földrajzi távolság miatt csak ritkán találkoztunk. "Kis ország, nagy távolságok" - ahogyan mindig utalt az ország jó részében jelen lévő rossz (tömeg)közlekedési viszonyokra. Az utolsó hónapokban kéthetente látogattam haza a szülői házba, és döbbenetes volt látni, a leépülést. Mindig azt gondoltam, ennél már nem lehet rosszabb, de mindig volt rosszabb.
   Emlékszem az utolsó találkozásunkra a hospice osztályon. (Kórházba nem akart menni, csak, hogy napokkal, hetekkel meghosszabbítsák a szenvedését. És persze a miénket, mert tudom, ez is benne volt a kérésében.) Nem sokkal a megérkezésem után felébredt. Amikor meglátott, látszott a tekintetén, hogy megismert, noha a sok fájdalomcsillapító erősen eltompította, és mivel jó ideje nem tudott enni, beszélni sem volt már ereje. De látszott a szemében a felismerés.
   És még valami: félelem. Félelem az ismeretlentől, mert tudta: eljött az idő, most már indulhat, indulnia kell. Egyedül.
   És nem sokkal később elment.
   De engem megvárt. Tudom, hogy akkor már csak engem várt. Láttam a szemében.
   Mindennek már három éve.
   Mégis mintha tegnap történt volna. Még érzem a tenyeremen a hűvös homlokának érintését, amikor az éjszaka közepén érkezett telefonhívás után Anyámmal bementünk a hospice osztályra. Látom a pizsamába bújtatott csont sovány testét a félhomályos helyiségben, ahova félretolták, hogy nyugodtan el tudjunk búcsúzni.
   Mert ott már el kellett búcsúzni. Pedig még annyi mindent szerettem volna elmondani Neki...

   Mindkettőjük elvesztésében azonban van még egy plusz veszteség. Illetve leginkább Apáméban, mert az öcsém elvesztése idején még túl fiatal, túl gyerek voltam. Szóval Apám elvesztése még egy veszteséget hordozott magában: a tisztességes búcsú hiányát.
   Nem tudtam rendesen elbúcsúzni, és ennek terhét mind a mai napig hordozom, és vélhetőleg fogom is életem hátralévő részében. És ezért senkit sem okolhatok, be kell látnom, csakis saját magamat. Leginkább rajtam múlt, és nem tudnám megmondani, miért alakult így. Talán valami tagadásféle volt bennem, vagy talán remény, hogy nem úgy alakul majd, ahogyan aztán végül alakult. Amikor meg már mondtam volna, akkor már késő volt, nem igazán fogta fel a szavak értelmét. Azért mondtam, de ez egészen más volt, mintha korábban teszem meg.

   Hát, én így emlékezem most.
   És a végére egy jó tanács, ha elfogadod tőlem: hasonló helyzetben ne habozz, mondd el, mit érzel, tedd meg, amit úgy érzed, meg kell tenned, mert többet nem lesz rá alkalmad.