Egy augusztusi nap margójára

Naplemente anzix

A napfény megcsillan hajadon,
tenger tincs hullámzik nyakadon,
elállt a szavam, nem tagadom.
Néma a pillanat, kataton.

Egyszerre csend, és egyszerre zaj,
gyomromban vadult pillangó raj,
égen nap lehelt végső sóhaj,
szívemben csak egy édes óhaj.

Ölelni és csókolni téged,
míg csak eggyé nem leszek véled,
s lelkedben rakni puha fészket,
mert számomra te vagy a végzet.

Ajkad épp megpihen enyémen,
csókodat ízlelem ekképpen,
karodat ujjammal becézem,
s hagyom, a pillanat emésszen.

Kacajod felszáll a langy szélben,
füleimben visszhangzik mélyen,
arcod megfürdik arany fényben,
lelkem pihen: érzem, már révben.

A vers megtalálható a Poet.hu gyűjteményében itt.