Kell nekem!

Mottó:

Túl sok pénzt költünk olyan dolgokra, amikre valójában nincs is szükségünk, hogy lenyűgözzünk olyan embereket, akiket nem is szeretünk.

Furcsa az emberi természet. Sok szempontból, de most a birtoklási vágy és a megfelelési kényszer az, ami a figyelmem központjába került. Úgy tűnik, ez a kettő sokszor együtt jár.
   A környezetemben folyamatosan megfigyelhető, hogy többen is beruháznak erre-arra. Legtöbbször műszaki cikkekről van szó, de előfordul lakás-csere, vagy éppen külföldi utazás. A furcsa ebben csak az, hogy ezek az ismerősök nem sokkal előtte szinte egytől egyig panaszkodtak, hogy bizony, a gazdasági válság még mindig érezteti hatását, nem állnak valami fényesen. Jó lenne ez meg az, de hát nyakukban a kölcsön, így a pillanatnyi anyagi helyzetük nem engedheti meg...
   Aztán kisvártatva feltűnnek ezek a dolgok a kezükben (ha elfér, pl. egy mobiltelefon), a lakásukban, a garázsukban, stb. Vagy épp feltűnnek szépen lebarnulva a kéthetes déltengeri hajóútról - mondanom sem kell: "hulla fáradtan". Aztán amikor ilyen esetben elhangzik a kérdés, hogy ha nem állnak olyan jól anyagilag, akkor mégis miből, akkor jön a válasz: hát kölcsönből - részletre. Naná, világos. És ha ilyenkor feltenném azt a kellemetlen kérdést - amit persze nem teszek, mert nem vagyok ennyire tapintatlan, elvégre volt gyerekszobám -, hogy erre komolyan szükséged, szükségetek van, akkor vagy csak egyszerűen le lennék söpörve, vagy jönnének a változatosabbnál változatosabb magyarázatok. Vagy inkább magyarázkodások. Azt persze senki nem merné bevallani, hogy hát bizony sokszor azért is kellett az adott dolog, mert X.Y. már rég vett ilyet, pedig ők még rosszabb helyzetben vannak. Szóval nehogy már nekik van, nekünk meg ne legyen?
   A gyárak reklámok által ügyesen elültetik bennünk az igényt, hogy egyre csak vegyünk meg rengeteg olyan dolgot, amire valójában nincs is szükségünk. Most biztos többen felhördültetek, hogy márpedig van! Na,  pont erről az "igényről" beszéltem.
   Tipikus példája az agymosásnak egy autógyár korábbi reklámja. Egy autószalon eladója kérdezget egy vásárlót, hogy miért is kellene neki az autó. Minden kérdésre nemleges a válasza, kivéve az utolsót, hogy egyáltalán szüksége van-e az autóra, mire a válasz az, hogy: "Nincs. De kell nekem." De hozhatnám példának a rengeteg szépségápolási cikket, melyek reklámjaiban huszonéves csajokkal reklámoznak negyvenes, ötvenes éveikben járó nőknek szánt terméket, hamis illúziót keltve, hogy majd mennyire megfiatalodnak tőle. Kérdem én: már miért kellene megfiatalodniuk? Meg lehet nézni, mennyien frusztráltak amiatt, hogy nem néznek ki úgy, ahogyan a reklámban mutogatott csajok. Vagy vegyük a gyógyszergyárak dömpingjét, melyben a reklámozott készítmények jó része nem is gyógyít, csak tünetileg kezel. De azért tömjük csak magunkba, mert attól jó lesz nekünk.
   Az autóhoz visszatérve. 2010-ben vásároltam egy autót. Nem kapkodtam el, alaposan körülnéztem, kivártam a megfelelő alkalmat. És milyen jól tettem! Mert először bizony én is abban gondolkodtam, hogy az adott keretet kipótolom kölcsönnel, és veszek egy új kocsit. De ahogy telt az idő, egyre inkább lebeszéltem magam a dologról. Minek? Egy 3-4-5 éves autó bőven kiszolgálja az én igényeimet: tudniillik helyváltoztatásra használom nagyobb távolságok esetében. Nem villogni, parádézni akarok vele, vagy épp kigyúrt, kopasz "vállalkozó" szomszédot akarom irigykedésre késztetni. Attól jobb lenne nekem? Ugyan mitől? Hogy mást ne mondjak, anyagilag több szempontból sem lenne jobb.
   Egyszer olvastam valahol, hogy nem az a lényeg, hogy milyen autód van, hanem, hogy hogyan érzed benne magad. Milyen igaz! Elgondolkodtam azon, hogy hogyan érezném magam egy bőrüléses, faberakásos státusszimbólumban hátul a két gyereküléssel, folyton attól rettegve, hogy milyen kár keletkezik a különféle belső borításokon a két gyermekem által. Idegesen, az biztos. :-)
   Apropó gyerekek! Ők az egyik legnagyobb csapda, rajtuk keresztül nagyon meg lehet vezetni a szülőket. Mert alapvetően mindent szeretnénk megadni nekik, a lehetőségeinkhez mérten. Sőt, azon is túl. Tudom, hiszen nekem is van kettő porontyom. De azért már megtanultam szelektálni. :-) (Azt hiszem, ez a téma megérne egy külön írást.)
   Vagy vegyünk egy másik "slágert" a mobiltelefont. Lassan már mindenkinek lesz. Amivel nincs is baj, a technika fejlődik, az életünk is változik ezáltal (látod, nem vagyok én a fejlődés ellen, ahhoz túl sok sci-fit olvastam ;-) ), csak az a baj, hogy ezen a téren is van egy mesterségesen gerjesztett igény. Vegyél ***-t, mert az olyan trendi. (Ettől a szótól amúgy is kiráz a hideg.) Csilli-villi, 20000×8000-as érintőképernyő tűéles képpel, 1000 megapixeles kamera, 600 GB memória, Hi-Fi, Wi-Fi, USB, Bluetooth, beépített vízforraló, teleportálhatsz vele a Marsra, és ha úgy tartja kedve, még szellent is időnként. Szuper! Tulajdonképpen ezt mind el is várjuk egy telefontól, nem igaz?
   De beszélhetnénk a manapság oly népszerű táblaszámítógépekről is. Lépten-nyomon találkozni velük, hirdetésekben, vagy épp vevőcsalogató nyereményként. Ennek is, mint mindennek, megvan a megfelelő célközönsége, azok, akik ténylegesen ki tudják használni a lehetőségeit. A többieknek csak egy menő cucc, amivel adott esetben irigységet válthatunk ki az ismerősök vagy a haverok között.
   Tudom, durván leegyszerűsítettem a dolgokat, de azt hiszem, a lényeg érthető. A modern ember rengeteget költ olyan dologra, amire valójában nincs szüksége, csak mondvacsinált indokok által kényszerítve érzi magát, hogy megvegye. Persze, mindenkiben ott az igény, hogy előrébb lépjen. De valóban az az előrelépés, hogy ha újabb és újabb kölcsönöket veszünk a nyakunkba, többet dolgozunk, hogy egy csomó olyan dologra előteremtsük a pénzt, amire az igényt mesterségesen gerjesztik bennünk?
   És még mielőtt megvádolna valaki, hogy én magam többre tartom azoknál, akik kölcsönöket vesznek fel erre-arra, közlöm: nem. Csak én köszönöm, jól megvagyok egy használt kocsival, vagy egykét-három éves telefonnal. Én nem másnak akarok megfelelni, csak magamnak. Azt a pénzt pedig, amit a hiperebb-szuperebb cuccokra költenék kölcsön formájában, inkább könyvekre költöm, vagy elmegyek a gyerekekkel kirándulni. No nem a Las Palmasba, "csak" ide a szomszédba, mondjuk a Bakonyba, a Balatonhoz, vagy a Mátrába. Számomra nem "égő" ilyen helyen jól érezni magam.
   - Egyáltalán, szüksége van önnek erre a(z) ***-ra/re?
   - Kösz, nekem nem kell!

   Egyik kedvenc bandámtól egy nagyon velős szösszenet a témában: http://www.youtube.com/watch?v=Nzj0Ad-CL5c :-)
(Ha esetleg a későbbiekben nem lenne elérhető a fenti hivatkozás: Quimby - Én és a bank)