Ilyenkor mindenki - vagy majdnem mindenki, ez egyéni vérmérséklet kérdése - ezek a dolgok körül bolyong gondolatban, hiszen mindenki veszítette el már közeli hozzátartozóját, családtagját.
Én az utóbbiból kettőt is.
Előbb az Öcsém, utóbb az Apám.
Nehéz a kettőt egymás mellett említeni, mert időben nagyon távol esnek egymástól. Az előbbire már oly kevéssé emlékszem, az utóbbira nagyon is élénken.
Öcsém elvesztésére nem nagyon emlékszem, mert akkor még csak kilenc éves voltam, és ennek bizony már jó 31 éve. Vagyis az eseményekre emlékszem: még most is látom a szemem előtt a szüleimet, amikor megérkeznek a kórházból, megyek eléjük, és a bejárati ajtót nyitva látom Anyám kisírt szemét, Apám meggyötört arcát. Aztán elmondták, amit az első pillanatban ahogyan megláttam Őket, tudtam.
Érzésekre azonban nem emlékszem. De hogy is lehetnének egy kilenc éves gyereknek ilyesfajta érzései? Fel sem tudja fogni, mint ahogyan én sem fogtam fel akkor. Csak jóval később. Márpedig voltak érzéseim, mert emlékszem, hogy sírtam. Akkor egyszer. Utána sokáig nem. Csak jóval később, amikor nyilván megértettem, hogy valójában ez az egész mit is jelent.
Egy érzésre mégis emlékszem. Milyen különös a gyermeki elme, lélek! Bűntudatot éreztem. Magamat is okoltam azért, mert meghalt. Talán nem kellett volna nem olyan rég megcsavarnom a karját egy veszekedés alkalmával, mert akkor talán... - így okoskodtam.
7 évet élt.
Emlékszem még érzésre, habár nem az enyémre. A szüleimére. Még jóval azután is, hogy az Öcsém elment, sokáig láttam a fájdalmat a szemükben, az arcukon. És ami élénkebben megmaradt, hogy Apám mekkora veszteségként élte meg. Nyilvánvaló, hogy egy anya számára óriási tragédia egy olyan élet elvesztése, melyet tulajdon testében hordozott, és tulajdon testével táplált kilenc, majd még jó néhány hónapon át. Anyám is hosszú ideig szenvedett Öcsém elvesztésétől, és tudom, milyen módon próbálta meg pótolni, vagy inkább helyettesíteni, de ez már egy másik történet.
Emlékszem, hogy mennyire megváltozott azokban az utolsó években, miután megtudta, mi költözött belé. Először persze jött a tagló, az apátia, a mélypont. De aztán összeszedte magát, és tőle korábban soha nem látott vehemenciával és kitartással harcolt több éven keresztül a kórral - ám, mint ahogyan azt előre sejteni lehetett, végül alul maradt.
Emlékszem, mennyire örült a meglepetésutazásnak a szülőfalujába. Nem mondtam semmit, csak beültettem a kocsiba, és mentünk. Persze az út vége felé, Kaposvár környékén már sejtette, hogy mi a végcél. Örülök én is, hogy ezt megtettem.
Emlékszem, hogy egyszer, már eléggé a vége felé, ültünk a teraszon, és beszélgettünk. Már amennyire, mert akkor már eléggé le volt gyengülve, és eléggé el volt tompulva a fájdalomcsillapítóktól. Anyám kijött, Apám mellé állt, kissé lehajolt és megölelte, megpuszilta. A fényképezőgép ott hevert előttem az asztalon, de valamiért nem emeltem fel, és nem fotóztam le Őket. Nem akartam megtörni a pillanat varázsát. Pedig volt varázsa, nem kicsi, hiszen nem mindig volt felhőtlen a házasságuk, sőt hosszú ideig nem volt az, de a végére újra egymásra találtak. Ám azóta is bánom, hogy nem készült el az a fotó. Méltó emlék lenne. (Igaz, ha lehunyom a szemem, kissé halványan már, de még mindig látom a jelenetet.)
Emlékszem, ahogyan az a valami lassan emésztette fel belülről. A köztünk lévő földrajzi távolság miatt csak ritkán találkoztunk. "Kis ország, nagy távolságok" - ahogyan mindig utalt az ország jó részében jelen lévő rossz (tömeg)közlekedési viszonyokra. Az utolsó hónapokban kéthetente látogattam haza a szülői házba, és döbbenetes volt látni, a leépülést. Mindig azt gondoltam, ennél már nem lehet rosszabb, de mindig volt rosszabb.
Emlékszem az utolsó találkozásunkra a hospice osztályon. (Kórházba nem akart menni, csak, hogy napokkal, hetekkel meghosszabbítsák a szenvedését. És persze a miénket, mert tudom, ez is benne volt a kérésében.) Nem sokkal a megérkezésem után felébredt. Amikor meglátott, látszott a tekintetén, hogy megismert, noha a sok fájdalomcsillapító erősen eltompította, és mivel jó ideje nem tudott enni, beszélni sem volt már ereje. De látszott a szemében a felismerés.
És még valami: félelem. Félelem az ismeretlentől, mert tudta: eljött az idő, most már indulhat, indulnia kell. Egyedül.
És nem sokkal később elment.
De engem megvárt. Tudom, hogy akkor már csak engem várt. Láttam a szemében.
Mindennek már három éve.
Mégis mintha tegnap történt volna. Még érzem a tenyeremen a hűvös homlokának érintését, amikor az éjszaka közepén érkezett telefonhívás után Anyámmal bementünk a hospice osztályra. Látom a pizsamába bújtatott csont sovány testét a félhomályos helyiségben, ahova félretolták, hogy nyugodtan el tudjunk búcsúzni.
Mert ott már el kellett búcsúzni. Pedig még annyi mindent szerettem volna elmondani Neki...
Mindkettőjük elvesztésében azonban van még egy plusz veszteség. Illetve leginkább Apáméban, mert az öcsém elvesztése idején még túl fiatal, túl gyerek voltam. Szóval Apám elvesztése még egy veszteséget hordozott magában: a tisztességes búcsú hiányát.
Nem tudtam rendesen elbúcsúzni, és ennek terhét mind a mai napig hordozom, és vélhetőleg fogom is életem hátralévő részében. És ezért senkit sem okolhatok, be kell látnom, csakis saját magamat. Leginkább rajtam múlt, és nem tudnám megmondani, miért alakult így. Talán valami tagadásféle volt bennem, vagy talán remény, hogy nem úgy alakul majd, ahogyan aztán végül alakult. Amikor meg már mondtam volna, akkor már késő volt, nem igazán fogta fel a szavak értelmét. Azért mondtam, de ez egészen más volt, mintha korábban teszem meg.
Hát, én így emlékezem most.
És a végére egy jó tanács, ha elfogadod tőlem: hasonló helyzetben ne habozz, mondd el, mit érzel, tedd meg, amit úgy érzed, meg kell tenned, mert többet nem lesz rá alkalmad.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése