Egy internetes társkeresőn figyeltem fel rá. Egyből megfogott benne valami, éreztem, hogy ő más mint a többi csaj, akikkel az utóbbi időben lazán ismerkedtem. Ahogy elkezdtünk levelezni, hamar kiderült mennyiben is más. Így aztán szédítésről az ő esetében már szó sem lehetett, egyből átváltottam "normális" udvarlásra – amire az utóbbi pár évben nem példa.
A személyisége teljesen elvarázsolt. Helyzetéből adódóan alapvetően más volt a hozzáállása a világ dolgaihoz, mint a többi nő, akikkel korábban ismerkedtem, vagy hosszabb-rövidebb ideig együtt voltam – és hidd el, volt belőlük jó pár. Korábban sosem gondoltam, hogy valakivel végleg összekössem az életem. De ő... Még ebben is megingatott.
Az első pár hétben csak leveleztünk. Először persze csak a szokások kérdések, amik alapján nagy vonalakban feltérképezhetjük a másik alapvető személyiségét, és kiderülhetnek, mik azok a közös pontok – ha egyáltalán vannak ilyenek –, amik hozzásegítenek a könnyebb ismerkedéshez. Kiderült, rengeteg a közös pont, ami jó, mert a nagyon különböző érdeklődés és életvitel csak ideig-óráig tartja fent a másik fél érdeklődését, és egyáltalán nem kedvez egy hosszabb távú kapcsolatnak. Igaz, mint utaltam rá, nem terveztem hosszú távra vele sem, részemről csak egy szokásosnak mondható ismerkedésnek indult a dolog.
Mivel rengeteg volt a közös pont, a kezdetektől nagyon jól elbeszélgettünk a virtuális térben. A levelek hamar kezdtek egyre hosszabbak, és ezzel együtt egyre személyesebbek, intimebbek lenni. Valami határozottan kezdett kialakulni köztünk. Magam is meglepődtem rajta, hogy én is mennyivel jobban megnyíltam felé, mint korábban bárkinek, sőt, nem is játszottam meg magam – bár nem mintha ez annyira bevett szokás lett volna nálam.
Egy idő után már tényleg mindenféle téma szóba került, alig volt, amit ne vitattunk volna meg. Nem mindenben értettünk egyet, vagy egyezett a véleményünk, hisz sok tekintetben másképp álltunk a világ dolgaihoz, ami olykor parázs vitákba torkollott, de mindig megmaradtunk egy bizonyos határon belül, s ez élvezetessé tette az ismerkedést.
Időnként fel is hívtam, miután telefonszámot cseréltünk – megjegyzem, erre is a nálam szokásosnál később került sor, sosem húztam sokáig a dolgot. Nagyon kellemes hangja volt. Lágyan búgott a telefonon keresztül a fülembe, ami egész a zsigereimig hatolt. Néha, beszélgetés közben, egész elkalandoztak a gondolataim, már rég túl voltunk az első találkozáson, és már rég nem szavak, csak sóhajtások és halk nyögések hagyták el az ajkainkat, miután lassan kihámoztuk egymást a ruháinkból, és...
Na tessék! Már megint.
Az első találkozásra jó sokáig nem is került sor. Miért? Igazából nem is tudnám megmondani. Valahogy egyikünk sem sürgette a dolgot. Pedig korábban igyekeztem minél előbb megejteni a dolgot. Már csak azért is, hogy kiderüljön, megvan-e az a plusz, ami az elektronikus levelek és a csevegések útján nem jön át.
Szóval sokáig nem találkoztunk, pedig fizikai akadálya nem lett volna a dolognak, annál is inkább, mivel kiderült, nem is lakunk túl messze egymástól. Ez is teljesen szokatlan volt számomra, sőt, abban is egyetértettem vele, hogy valahol ez adja meg a varázsát, hiszen bármikor egymásba botolhatunk az utcán. Úgyhogy még várunk a személyes találkozóval. Tudtam, már messziről felismerném, így amikor a kocsihoz mentem ki, vagy a közeli boltba ugrottam el valamiért, mindig kémleltem az utcát, hátha véletlenül megpillantom. A sors azonban úgy intézte, hogy erre sosem került sor. Igaz, azt is tudtam, keveset jár el otthonról, egyrést nem volt túl kiterjedt baráti köre, másrészt a munkája java részét is otthon végzi.
Végül aztán, az egyik éjszakába nyúló telefonos beszélgetés alkalmával megint szóba került a személyes találkozó, ám akkor megegyeztünk abban, hogy a hétvégén nyélbe ütjük a dolgot.
– Elmegyek érted – ajánlottam föl a kézenfekvő lehetőséget, miután megbeszéltük, hogy melyik étterembe és mikor menjünk el vacsorázni.
– Nem kell, köszi, elsétálok. Keveset járok el itthonról, jót fog tenni egy kis mozgás.
– De neked... – kezdtem bele.
– Igen? – kérdezte, miután elhallgattam.
– Biztos, hogy ne menjek el érted kocsival?
– Biztos. Az étterem nincs messze – mondta. – És képzeld el, sétáltam már máskor is – tette hozzá, és hallottam, hogy kuncog a vonal túlsó végén.
– Persze, nyilván – mondtam én is mosolyogva, mert nem igazán tudtam mit mondani.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán a késői órára való tekintettel elbúcsúztunk egymástól.
Úgy hozta a sors, hogy a találkozóig hátralévő három napban nem nagyon tudtunk beszélgetni, csak néhány SMS-t és rövid levelet váltottunk. Ami tulajdonképpen nem is baj, így legalább kialakul egy kis hiányérzet, és jobban várjuk majd a találkozást. Már ha kialakul.
Hiányérzet? Már megint miről is van szó? Korábban ez sem izgatott különösebben.
Részemről kialakult. Szombat délelőtt, mikor tulajdonképpen már órák voltak csak hátra a találkozóig, elég sokat forogtak körülötte a gondolataim. Próbáltam elképzelni, hogy vajon milyen ruhát vesz majd fel. Az étterem nem egy kínosan elegáns hely – direkt választottunk ilyet –, így nem kell túlságosan kiöltöznünk, ezzel is próbáltam csökkenteni az első találkozáson szokásos kicsit feszélyezett hangulatát. Bár, úgy gondoltam, nagyon nem lesz feszélyezett a hangulat, hiszen már elég régóta ismerkedünk, sokat tudunk a másikról, jó néhány hosszú beszélgetés van mögöttünk. Ezekre alapozva aztán elindulhat az este.
* * *
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése